Egy fiatalodó vasárnap

Csak fölkészülni borotvával, fürdővel… Miközben halk magányban üzemel a mindenséget számba vevő, léleknek nevezett illatos holmi a mellkasban. Lábujjhegyen járt a lakásban is, az udvarban már azt is tudomásul vette ünnepnaponként, hogy amíg elhalad, lelassulnak a verebek is, míg szól hozzájuk.

Az is ismétlődő, még ha nem is riadalmas, ahogyan tartózkodik vasárnap délelőtt a járdai csevegéstől. – Valahogy talán így mentek, mennek az elítéltek a kötél alá, óvakodva minden szótól. Vitték az életüket, a magukét a mások parancsára. – És két lépés után valami a szabadságról. Évezredek elítéltjei rebbennek tova, mert besuhog mellébe a legszentebb szó, a szabadság. Kötél és szabadság, erre társított… És ilyenkor, ha megszólította valaki, hogy szép időnk van, igaz-e, akkor a félsz, az önmenekítés ugrott fegyverbe, védelembe. Templomba menet nem csevegünk!

– Márai Sándor, a hazájából kikergetett nagy író értekezik a szabadságról is. – Mikor a hatalmasokkal állasz szemközt, gondolj mindig arra, kitől kapták ezek az emberek a hatalmukat.

Lila virágok egy bokron, egymás mellett, cső törökbúza nagyságúak, lila csövek. Megérintette, csak ujjbeggyel. – Miért ne simogathatnám meg?! És megsimogatta. És mint a tolvaj, körülnézett, és közelben nem látva senkit, ajkával megérintette az arasznyi lila csövet, melynek a nevét sem tudta. Ment tovább. – Volt úgy, hogy csókolóztunk, igen, a sűrű parkban, és nem is tudtam kezdetben a nevét… – Harangszó hallatszott. Mintha cselekedetére s gondolataira rábólintanának a harangok.

– Nem, a legmagasabb úrnak sincs igazi hatalma a lelked fölött, s ezért tehetetlen, ha te igazságos vagy, s ő igazságtalan… – Így igaz. Vagy ez is csak önmentség, melyhez annyiszor fordultál kiebrudaltságodban? Lehet-e holtában, tízezer kilométerről sajnálni azt, akit szeretünk?

A templom előtt már mindig utoléri a beteljesedéshez, a célba éréshez hasonló érzelmi beteljesedés. Itt már nem bánthatnak, itt csak köszönnek egymásnak fölkészülten.

Nekem nem is kell imádkoznom, hiszen színesben, élőben vonulnak el képzeletemben azok, akiket szeretek, enyémek… Az is, akit szerettem. A szeretetnek nincs múltideje. Állva másodpercekig, összekulcsolt kezekkel azt is érezte, hogy minden a helyén benne, él és örök… Egy héten egyszer, egy percig talán.

A pap érkezik. Fiatal férfi a pappal, szintén fekete talárban. Vajon ki lehet? Gondolkodni ezen nem érdemes, hiszen megtudjuk.

A középkorú, helyi pap a közös, szótlan, csak odabenn érvényes ima és egy zsoltár után, szinte atyai kedvességgel mutatja be. – Első éves teológushallgató, vakációban nálunk is prédikál…

Nem csodálkozott, de egy pillanatig valóságosan látta a maga hetven évét kiterítve a szószék elé. És könnyű volt a teste, lelke. És fönn a szószéken a húszéves – istenem, minek nevezzem? Még nem pap. De ahogy beszél! Hallott-e Márairól, hogy ilyen világosan szólni mer a szabad lélekről? Olyan tiszta az arca, mint a szavai.

– Nem mondhatod azt: szabad vagyok, mert hiszen a madár sem szabad, csak mi tartjuk szabadnak a szebbnél szebb madarakat, miközben szállnak, mert azt teszik, amit csak az emberi lélek tehet meg, a test soha: szárnyalnak ég és csillagok között… És ami a legfontosabb is lehet az élet buktatóiban: a lelkek és a madarak égi felügyelet mellett szárnyalnak egymás között…

A test nem s nem cihelődik énekhez, imához az I. éves „prédikátor” szavai, gondolatai hallatán. Minden mozdulat könnyű és hálaadó.

 – Visszalátogatott az ifjúságunk? Mi történik itt, hogy minden szavát a fehér ingem alatt vinném tova, másokhoz…? De hiszen szólni sem mernék róla, felőle, nehogy elrebbenjen vasárnapostól ez a húszéves, taláros üzenethozó. Ki küldte ide hozzám, éppen ma, s hogy mert szólni a világhoz húszévesen? Mi történik itt, hogy minden pénzem, szép szándékú szavam beleraknám az adakozók dobozába?

És tisztán megélte, ahogyan megfiatalodott a gyülekezet, annak énekhangja, mosolya, minden mozdulata húsz esztendővel.

Ő nem is ment egyenest haza. Elsétált Felsővárosba, ott a kicsiny parkocska fáinak, játszadozó kisgyermekeknek, vadgalamboknak mosolyogta el, milyen, amikor a fényes nappal fiatalodik.