Egy tüntető napja

Irimie vászlói otthonába ébred. Legszívesebben délig aludna, aztán kocsmázna, mert van még pár leje, amit akkor kapott, amikor a szomszédnak fát vágott. Aztán eszébe jut, hogy ma fontos dolga lesz. A tanácsos, akinek a fia valami Noua Dreapta-tag, azt mondta: ma menni kell ünnepelni, valami december egyet a bozgoroknál, és neki is ott helye, mert akkor nem kell ledolgoznia a „szociálist”.

A buszon a tanácsos pálinkát tölt, amitől jobb kedvre derül. Pár szomszédja is ott van, sejti, hogy ők is a szociális miatt jöttek el. Útközben felvilágosítják őket, hogy bozgoréknál miként viselkedjenek: együtt kell maradni, a tömegben énekelni, akinek nincs hangja, elég csak artikulálni. Viszont fontos: hangosan és tisztán kiáltani, hogy: „Afară cu unguri din țară! Ardealul pământ românesc!

Indul a díszmenet, maga se tudja, melyik bozgor városba van, de nem is érdekli. Csak a zsandárok látványa zavarja, mert pár hete kapott tőlük egy sallert, de most mások: kedvesek, kesztyűs kézzel bánnak velük. Torkaszakadtából üvölti az előírt szlogent – jó hangosan, hogy a tanácsos úr is meghallja. Közben fényképez, büszkén lógatja a bannert, amit a kezébe adtak, de azt, hogy mit írtak rá, már nem mondták. Őt nem is érdekli.

A nap lassan telik, a pálinka egyre fogy. Ő pedig minduntalan úgy érzi, végre tartozik valahová, és milyen jó is az a nagy nemzeti egyesülés, csak a fránya bozgorok nem lennének, mert miattuk van baja mindenkinek, azok elvennék még az otthonát is. Este már a komáival koccintva büszkélkedik, hogy már nem kell a szociálisért dolgonia, mert ott volt a bozgorok között, és büszkén küzdött az egységes román állam fennmaradásáért. Ja, és van pár tíz leje, amit a szép hangjáért kapott. Így koccinthatnak.

Bíró László, Kézdivásárhely