Élnünk érdemesebb!

Percig se gondolja a jövendő diákja vagy öregje, hogy Petőfi önként rohant bele a halálba, mert vitte a költői önérzet. Utolsó nagy hadi útjai Erdélybe vezették-parancsolták, Ő pedig akkor is, mint egész életében, a nemzet javát szolgáló parancsot teljesítette. Fel Bereckig, onnan le Székelykeresztúrig és onnan Fehéregyházára, Bem mellé, a muszka ellen. Halni nem akart, de a rettentő háborúban sem a halál sem az élő nem válogathat.

Az Ő maga élménye volt az élet. Akkor már ismerte imádott nemzete is a nevét. Most, ma is csontig ható fájdalommal gondolunk néha arra is: vajon hogyan élte meg a rabságba visszavert Budapest Petőfi legyőzését, elveszejtését? És hogyan a Kiskunság, maga az egész nemzet?

Az igazságot ki lehet tiltani, az igazak igazát legyőzni nem lehet soha. Fehéregyházát le lehet rontani földig, mint Karthágót pusztították le i. e. 146-ban a rómaiak, ám Fehéregyháza úgy él történelmünkben, akár a sok felkiáltó jel egyike.

Hogyan élhette meg azt a halált is a nép? Talán lehetne kérdezni ötszázezer embert. Félmillió vallomást hallanánk. És ükapák vallomását a balladák magasságából. Petőfi elszállt, lélekmagasságokban van jelen és üti, veri a dobot a világszabadságért. Vannak megélhetési gerinctelenek és vannak az igazat megmondó történészek. Mi válogathatunk. És bizony a választásunk szerint leszünk méltók vagy méltatlanok Petőfiék halálra is legyintő igazához.

Lehet bolygatni matematika és rózsaszín csalódások szerint, mi lett volna, ha a cár nem küldi seregét rá a szabadságharcos magyarokra? Hiszen az osztrákok már verve voltak…

Fáj a találgatás is, ha nem is annyira, mint egy lándzsaszúrás. Petőfi élt, élni fog. De velünk ugyan mi lesz? Megy-e velünk a világ elébb? És megy-e arrafelé a magunk történelme ebben az Európában, amelynek hitéért, kultúrájáért a magunk teljes jelenével aggódhatunk és tesszük is remegve, amit s ameddig lehet.

Érted halni, világszabadság, lehet. De élnünk érdemesebb, arccal Petőfi felé fordulva.