Emlékezés és számadás

Október utolsó és november első napjaiban élettel telnek meg és virág köntöst öltenek magukra az enyészet helyszínei. Katolikusok, protestánsok és más felekezetbeliek, idősek, fiatalok és zsenge korúak egyaránt elzarándokolnak felmenőik, rokonaik és barátaik végső nyughelyéhez, hogy ott fejet hajtsanak. Hogy elhelyezzék a kegyelet csokrait és meggyújtsák az emlékezés mécseseit. Hogy elmormoljanak egy imát az örökre eltávozottak lelki üdvéért.

Ez a nemes szokás általánossá vált a kereszténynek-keresztyénnek tekintett világban, és alóla csak a legmegátalkodottabb kétkedők vonják ki magukat. Egy titokzatos és erőteljes belső parancs kényszerére azonban, amikor senki sem látja, ők is elcsendesednek néhány pillanatra, és magukban felidézik a hozzájuk egykor közel álló elhunytakat.

Felemelő és megnyugtató az ünnepi díszbe öltöztetett és pislákoló fényektől megvilágított temetők látványa. Hatására letisztul a tudat és megnyugszik a lélek. Megérint a végtelen, amelynek majd mi is a részesévé válunk. Kegyelmi időszak ez, amikor ismét ellőnkbe lépnek eltávozott szeretteink. Mert a hús-vér ember porhüvelye elenyészik ugyan, de érzelmekből és gondolatokból alkotott szellemi lénye tovább él és munkál azokban, akiknek az eszébe jut. Így alkalmuk adódik, hogy a tér-idő bilincseitől mentes világból is vigyázzanak ránk és segítsenek minket. Hiszen nincs táplálóbb energiaforrás édesanyánk jóságos mosolyának és nagyszüleink féltő szeretetének, kellőbb útmutatás apánk nyílt tekintetének az emlékénél. És az évek pergésével felsorakozik melléjük az óvó és tanító néni, felsorakoznak a tanáraink, pajtásaink és barátaink.

Kegyelmi időszak ez, de ugyanakkor a magunkba tekintésé és a számadásé. A múltba révedésé és a jövőfürkészésé. A helyes irány kijelöléséé és a célok meghatározásáé. A hitben részesülésé és érzelmi feltöltődésé. A bűnbánaté és a megbocsájtásé. A mindenkori újrakezdésé és jóvá lényegülésé. Éljünk vele!