Erdélyi „arabok”

Az Erdély Romániához való annektálása után Kós Károly kijelentette, hogy bár megkérdezésünk nélkül húzták meg a határokat, és túlzottan könnyen lemondtak rólunk, nekünk, erdélyi magyaroknak nem kell meghunyászkodnunk, hanem „dolgoznunk kell, ha élni akarunk! És szülőföldünkön jól szeretnénk élni”. Ezért autonómiát követelünk, és a transzilván emberekkel összefogást szeretnénk.
Emlékszem, már az RMDSZ első elnöke, Domokos Géza is beszélt erről, de Markó Béla többször is utalt rá. Nekünk ugyanis Erdély a hazánk, de sajnos mind kevesebben emlékeznek vagy akarnak emlékezni erre. Sokan, nagyon sokan már más zászlók alatt énekelnek. Van, aki csak a határon ugrott át, mondván, egyazon alomban élnek, főleg a gyerekei, oda sem figyelve, hogy az „odaátiaknak” másak a vágyaik, terveik, s lassan a történelmük is. Arról nem is beszélve, hogy minden elmenővel mi gyengébbek leszünk, és a magyar Erdély csak távoli álommá válik.
Hogy önző módon sorsunkra hagytak bennünket, az egy dolog, de hogy mi magunk adjuk fel Erdőelvét, az kész tragédia. Mert amit egyszer feladunk, azt már szinte lehetetlen visszaszerezni, bármennyire is ennek ellenkezőjét hangoztatják egyesek. Éppen ezért jómagam nem tapsolok a transzilván földön kinevelt szakemberek, orvosok, mérnökök, sportolók eltávozásának, íróink, költőink, színészeink, tudósaink más tájakra való menetelének. Annak, hogy apadunk, annak, hogy sokan már csak arra büszkék, hogy erdélyiek voltak, és nem arra, hogy erdélyiként a szülőföldön segítik itt lakó nemzettársaikat. Amiként Böjte Csaba szerzetes mondotta: ahonnan valami kimegy, kiszorul, s a hely üres lesz, oda más tódul be. Például az egyik nép helyett egy másik. Volt ilyen nem egyszer, nem kétszer a történelemben.
A szülőföldön való élet lehet, hogy nehezebb, de szebb, s nem annyira fájó, mintha fenyőszagú rokonságként lenéznének. Elkeserítő, hogy a távozók miként ürítenek ki egész falvakat, városokat, és sokan még dicsekszenek is vele. Pedig ez nem hazafias cselekedet. Ez egyszerű megfutamodás, ne mondjam: migráció. Nem kell ehhez sem arabnak, sem színes bőrűnek lenni, csak épp elhagyni az otthont.