Erdő szélén esküvő

Sokan gondoltunk arra, vajon hogyan vergődünk, és hányan nem vergődünk ki ebből a hihetetlen kátyúból. Ha magam nem tudok választ adni, minek fordulnék öregebbekhez? Benne vagyunk egy váratlan világjárványban, ráadásul rendelkezésünkre állt a sok jó mellett az a technika is, amely élőben mutatja szinte az egész emberiség vesszőfutását a nagy bajban.

Aki kapkod fűhöz-fához kérdéseivel, hogy miért, hogyan, meddig, annak nehezebb túlélnie. Már kezdetben így okoskodtunk ebben a képtelen helyzetben, aztán óriás hullámok mossák tovább soványra veretes reményeinket. Ó, nem először idézem Kányádi Sándor sorát, azt, hogy a kutya megveszne, az ember kibírja.

Jön a nyugtató, mármint az oldás. Rögtön az oldás mellett a kötés, azt már nem is mondottam fennhangon, csak írásban adtam, hogy természetesen, hogyne, az erőtlen csügged. Nézem a kék ég alatt a házakat összebújva, esküszöm, hogy igenis mind életre születtek, csak ez a durva dörej, ez a porig lealacsonyodott vírus, amelynek annyi létereje se volt, hogy az arcát megmutatná, csak suttyomban pusztít és sietve. Igen, a semmiből jött és a semmiből bőven tudja, hogy életre jöttünk, megélni és megtartani a most születetteket és meg az öregeket. Érveltem hatvan napot és százannyi éjszakát. Akinek nincsenek érvei a halál ellen, az máris szolgája leve ugyanannak.

Sose figyeltem ennyire figyelmesen a serdülő tavaszt, ennyire nem is hittem benne. Minden életesebb az idén a juhoktól a kiskutyáig. És ha érdekelt bennünket egyenként is, meg együtt is valaha az egyesek meg milliók közös sorsa, akkor ez a tavasz volt nem a halál, hanem az élet játszótere. Közel hajlok egy tölgyfához az erdő szélén hátra tett kezekkel, érzem a kéreg illatát, miközben hallgatom maradék tavaszom, hiszen a fák beszélnek róla. Hiszek nekik, hiszek enyéimnek és minden virág igaz himnuszának.