Erdőlő nép

A székelyek vára – köztudomás szerint – a hegyek és az erdők voltak, de gazdaságilag talán még ennél is fontosabb szerepet játszottak e sajátos vonásait sokáig megőrző társadalom életében. A szántók eleve erdőirtás révén alakultak ki, a későbbiekben ezt szigorú közösségi konszenzus szabályozta.

Az erdőirtás ún. aszalással kezdődött, azaz a fák kérgét lehántották, a kiszáradt fákat felgyújtották. Többéves közös erőfeszítést igényelt. A közös tulajdonból egy-egy gazda csak egy kisebb parcellát birtokolhatott, ezt egyes helyeken fejszehajításnyi egységnek nevezték. Ha ezen irtásföldet hozott magának létre, egyes falvakban azt magántulajdonába is vehette, és el is adhatta, eltérően a székely örökség részét képező családi birtoktól, amiről mint nyílföldekről beszéltünk korábban.

Imreh István és Pataki József tárták fel, hogy a 16. században már a határ közös birtoklásán túl léteztek egyéni magántulajdonban lévő parcellák is, ide tartoztak az irtásföldek például. A tíz gazdából álló, ún. tízesekből felépülő faluközösségnek birtokszervező szerepe is volt, a szántók és rétföldek felosztása ellenőrzésük alatt zajlott. Számon tartották a közerdőkben az ún. tilalmas részek érintetlenségét, s hogy melyik parcella adható el és melyik nem, melyik a székely örökség része. Nem egyszer ellentét támadt a nemesek és faluközösség között azáltal, hogy a nemesemberek ún. fejekötött jobbágyokat fogadtak be, az azoknak járó nyílföldeket is bevonva saját gazdálkodásukba. A korabeli perek főleg birtokügyi sérelmek körül forogtak.

Sok erdőt és havast több falu birtokolt, Háromszéken ilyen volt például a Hatod erdeje, a Kilenc község erdeje, az ozsdolai közerdők; ezek a tulajdonformák a 19. századig fennmaradtak, használatuk a havasi gyűléseken megfogalmazott szabályok szerint folyt. A vágásra kijelölt részektől évről évre megkülönböztették a tilalmas részeket, Csíkban például külön óvták a bükkösöket. A disznók makkoltatásának is megvolt a maga rendje. Önellátó, önvédelméről gondoskodni tudó, önigazgató világ volt ez sokáig.