Értetlenségek

1. Az utóbbi időben sajnos volt alkalmam poliklinikán, kórházban időzni, négy városban. Finomvegyes tapasztalatok. Emitt gyönyörűen tiszta a padló is, kedvesség, profizmus a javából. Amott világháborús kinézet és hangulat: málló falak, az ágy pokrócait valószínűleg Ferenc Jóska lovairól selejtezték ki, a vécére bemenni… nem szeretem a csúnya szavakat. Nem értem, hogy nem undorodnak Hippokratész utódai ragyogó patyolatfehér egyenruháikban?! De amott is, sőt, inkább amott a betegek elmondják egymásnak: én ennyit adtam az orvosnak, te? Beleszédülsz, ha kiszámítod a végösszeget. Becsszóra, ha én lennék helyében, kétnapi többletkeresetemből felújítanám a kórtermet, a vizsgálati szoba előtti folyosót.
2. Az ATV-ben a meghívottak nagy része mintha egy sopánkodási verseny díjazottai lenne. Hajja-e, szomszédasszony, hámá eszt es megértük? Én nem értem…

Egy babaarcú (és -eszű) tünemény tízcentis szoknyáját egy karmelita apácát megszégyenítő prüdériával megigazítva felfortyan, és hadonászva kiabál: Magyarország muszlim lesz? Na és? (És nem zuhan rá a stúdió plafonja…)

Egy hajolajozott-parfümözött, jól nevelt ficsúr – csak úgy dobálózik a „szaktekintélyek” neveivel – nem érti, miért kellene magyar gyerekek szülessenek, úgyis lassan betelik a Föld. (De ez semmi a HVG-s jegyzetelő mellett, aki még Izlanddal is példálózik – íme, háromszázezren vannak, és boldogok, mit ugráljunk?)

3. A marosvásárhelyi orvosi egyetem rektora nem érti, miért akarnak a magyarok egy, a magyar állam által felhúzott épületben, magyar egyetemként induló intézetben akár egy minimális önállóságot, hiszen a kávészünetben a jövendő medikus Mátyás és a jövendő gyógyszerész Ildikó magyarul szerelmeskedhet, egyelőre nem szól rájuk senki. Felháborodott bukarestiek nem értik, miért Sepsi a Sepsi és Csíkszereda a Csíkszereda focicsapata. Hát azért, mert a mioveni csapat mioveni!

Budapesti finomlelkek nem értik, mit találunk mi, erdélyiek Nyirőben és Wass Albertben, ugyanis „á stílus, á szherkhesztés…” Egyszerű, uraim! Lehet, hogy egy Esterházy tudósabb módon rakosgatja egymás mellé a csilingelő szavakat, de nem az ő könyveit, hanem Nyirőt és Wass Albertet olvasva mozdul meg bennünk valami, és suttogjuk velük együtt: igen, ez én vagyok, ezek mi vagyunk, ez rólunk, nekünk szól…