És mégis felkelt a nap…

Felkelt a nap hétfőn, és azóta minden reggel, hét óra környékén. Igaz, nem mutatja magát, elbújik a szürke felhők mögé. Talán szégyenkezik, talán úgy gondolja, nem érdemeljük meg, hogy ránk engedje meleg sugarait. Talán csak együtt érez azokkal, akiknek szintén be kell húzniuk farkukat az elmúlt hetek csúfossága miatt.

Mert rengeteg szenny és mocskolódás ömlött szembe velünk a közösségi – és igen, igazad van olvasó, néha a hagyományos – médián keresztül is, te Jóisten! Hány meg hány ember veszekedett azon, hogy az egyik párt így, a másik párt úgy, a polgármester így is-úgy is, és megannyi politikus, aki nem akart személyeskedni, de… Mennyi gúnyos videót, hosszú lére eresztett monológot láthattunk-hallhattunk. Voltak, akik rokonaikkal, barátaikkal is összevesztek, mert az egyik változást, a másik pedig a megszokottat akarta.

Akartak. Sokan sokfélét. Megreformálni mindent, helyrehozni a régen elrontottat, megmutatni, hogy lehet jobban, szebben, ügyesebben. De aztán az akarat elszállt, megváltozott, felöltötte a jól megszokott stílust, azt a „ó, menjen el más szavazni, egy voks mit sem számít, nekem úgy is mindegy, csak éppen XY ne nyerjen” formát. Kézdivásárhelyen a részvétel a harminc százalékot sem érte el, és Sepsiszentgyörgy sem büszkélkedhet. Az országos negyven valamennyi százalékos részvételi arány sem arról árulkodik, hogy az emberek tisztában lennének vele: ilyenkor hatalom van a kezükben. Ezzel ellentétben, és egy kicsit büszkén ki is húzom magam, Szentléleken, ahol az emberek nem választani, csak szavazni mentek a polgármesterre, nagyobb arányban vettek részt a helyhatóságin.

Üzenem a fotelbetyároknak, a kommenthuszároknak, ne várják föntről a megoldásokat. Az én véleményem az – kövezzen meg, aki szerint tévedek –, sosem lesz jobb semmise, amíg mi, úgymond idelent mindenben a rosszat keressük, a vélt rossz ellen pedig nem teszünk. Menjünk el szavazni, választani, mert ebben rejlik az erőnk. És ezt a fajta magatartást, hogy „tegye meg más, én csak mondtam”, felejtsük már el!