Európa amerikanizálása

Javában zajlott a feliratháború Erdélyben (miként ma is, sajnos) a kilencvenes évek elején, vitatták, melyik nyelvet illeti meg az elsőség, és hogy a második felirat egyáltalán kikerülhet-e vagy sem a ránk szakadt nagy demokráciában, amikor a győzelem jeleként (ki győzött?) megjelent a „fuck you” szanaszét a falakon, nyilván az öröm jeleként, de vele együtt egyre több helyen az angol feliratok is: shopping center, attention, computer és társai. Hogy miért? A könnyebb eligazodás végett – állította egy politológus némi gúnyos felhanggal.

Egyszóval városaink vagányai és új üzletemberei egyöntetűen megértették, és ezt mindenki tudomására kívánták hozni, hogy az egyik nagyhatalom helyét a másik foglalta, foglalhatja el, és mit ad Isten, be is lépett hamarosan az összes kelet-európai szabad-felszabadult ország a NATO-ba. Hogy a védőernyőre szükség van, ezt ma ki vitatná?

Igen ám, de ezzel együtt megindult értelmiségünk átnevelése is olyan ngo-k részéről, melyek bőkezűségét nem győzte csodálni az ember, valósággal szórták az ösztöndíjakat és alkotói támogatásokat úgyszólván boldog-boldogtalannak, magára és ügyetlenségére vessen, akinek nem jutott a pénzesőből. Valamivel diszkrétebben – mintha valami rejtegetnivalójuk lett volna – folyt a politikusok lekenyerezése és az ipar privatizációja. A kettő együtt. Hogy örvendtek sokan, hogy a csődtömegre akadt vevő!

Harmadik évtizedébe lépett a váltás, és elgondolkodtató nyomásnak vagyunk tanúi évek óta. Az Unió vezetői nem titkolják: kevert etnikumú társadalmakban oldanák fel a kontinens nemzetállamokra épült szerkezetét, s ma már az sem titok, kinek a szava nyom a legtöbbet a latban, és kitől várják el a szolgai végrehajtást. A saját államiságukat végre megélni kívánó kisebb nemzeteknek nem fűlik a foguk e mutatványhoz, bár ezt nem mindenki meri ki is mutatni. De mégis valamennyien mintha citromba haraptak volna…

Nem túl jó bizonyítvány ez az európai integráció mai állapotáról.