Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Repesve mondom magamban, ütögetem a gép betűtábláján, hogy igenis van megtérés. Van ma is úgynevezett damaszkuszi út, és aki megtér, az üdvözül. Saulus határozottan sietett Damaszkuszba, hogy büntesse, ölje, vágja Jézus követőit; akkor megvilágosodott fölötte vagy a fejében valami, s attól tovafelé Paulus, Pál Jézus híve lett… Ki tudja, Ioan Cismaș újságíró elméje és kedélye (egykor Csizmás János lehetett a neve) vajon melyik romániai úton világosodott meg annyira, hogy az már megható számomra. A magyarok iránti gyűlölete már fölért a saulusi szintre.
Évek óta követem – nem a gyűlölet damaszkuszi útján – írásait, néha meg-megrezzenek egy-egy hasáb erejéig, hiszen tudtam eddig is, hogy nem a mi kutyánk kölyke, s ebben a korban aligha térül. Most itt van egy írása augusztus 30-án, címe: Ezért lettünk Európa szégyene. Őszinte érdeklődéssel olvasom, hogy egy pedagógus szólt sarkigazságos határozottsággal: „A legcsúnyább dolog valakit zavarni”. Innen indul Cismaș Saulus. Nem, nincs benne az írásban, hogy talán bilinccsel, gúzzsal, börtönnel zavarni. Az írásbeli értekezlet a zivataros hangoskodásokról szól, lakodalmi zenebőgődékről, és egyet értek a szerzővel! Helyszíneket sorol Félixfürdőtől messze Bukarestig, ott már szelídebb a táj szerinte. Van a tarsolyában megnyugtató példa is, hogyan kellene viselkedni társadalmi szinten is, nemcsak intézetekben!
Szomorúan idézem a szomorú tényt írásából. „Mi, románok, elveszítettük az iránytűt.” Én nyugtatnám jó szívvel, hogy oda se neki, a magyarság gyűlölése és lepusztítása jó úton halad ám.
Léleknyugalommal, elismeréssel követem és idézem Ioan Cismaș írását most. Szemrehányással írja, az állampolgárok számára nincs meg a csend. Az emberi jogok közé tartozik a nyugalom, a csönd biztosítása. És említi, milyen csend van viszont Nyugaton…
Csendesen teszem hozzá, elismeréseim között, hogy amíg faj(magyar-)gyűlölet hatja át a mai és mindenkori román politikát, addig van, lesz román őrjöngés – ellenünk. Ez fáj nekünk, úgy, mint mikor valakinek akkor verik be kövekkel az ablakát, amikor onnan épp a csillagokra, a csöndes holdra néz. És mindenütt, Damaszkusz előtt s mögött állítom, ez, igenis ez Európa szégyene.