Ez a világ…

Hogy sok volt-e vagy kevés faluhelyen egykor a mesterember, nem tudnám megmondani, de úgy vélem, gyermekkorom székely falujára visszaemlékezve, hogy volt éppen elegendő kovács és kerekes, ács és kőfaragó, gépész és asztalos, tímár és szűcs, szabó és cipész… Ki-ki szavahihetőségének és munkája minőségének függvényében tölthette be helyét a faluközösségben, de az olyan is könnyen kivágta magát a jogosan elégedetlenkedő ügyfél előtt, a mesterség becsületét védendő, aki nem mindig tartotta be ígéretét, netán gyatra munkát végzett. Az csak természetes, hogy emlékeztették az ilyent arra, hogy hát a Teremtő hat nap alatt megteremtette az egész világot, míg őurasága annyi idő alatt még egy cipőt sem volt képes megtalpalni?! Erre szokott jönni aztán a mester replikája: – Olyan is ez a világ!
De tényleg, ki tudná megmondani, hogy milyen is ez a világ? Olyan, amilyen, vagy olyan, amilyennek szeretnők? Mi is eme világ részei lennénk vagy csak külső szemlélői a Teremtő művének? A gyönyörök és küzdelmek élvezői, illetve vállalói lennénk, Ádámok és Évák, vagy a teremtett világ megkérdőjelezői, mindig mindent kétellyel fogadó Luciferek? De egyáltalán, hol van a teremtett világ? Körülöttünk vagy bennünk? Meglehet, maga a kérdésfelvetés hibádzik. Körülöttünk és bennünk kellene keresnünk egyszerre a világot, hogy többé-kevésbé hiteles lehessen válaszunk a milyen a világ? kérdésre.
Különben ha ezekkel a kérdéseinkkel Arany Jánoshoz fordulnánk, akkor ő arra intene, hogy ne a világ milyenségére, hanem minőségére kérdezzünk rá. Ő maga a mi a világ? kérdésre egy metaforasorozattal válaszolt, hatszakaszos versben hatféle, de egyik a másikkal egybehangzó minősítést, választ adott, ahogy következik: a világ egy kopott szekér, egy régi mente, egy malom, egy vén muzsikás, egy rozzant csárda, egy részeg ember… Ezzel a metaforasorozattal hangzanak egybe az egyes névátvitelekhez kapcsolódó leírások, amit jó, ha tudunk a világról, sőt elhallgatnunk sem szabadna, éspedig azt, hogy „haladna, de nem messze ér”, hogy „moly, penész, por összeette”, hogy „amint kéne, sosem járhat”, hogy „nem tud ő már kezdeni mást”, hogy „rossz menedék télbe, nyárba’”, s végül azt, hogy „felbukik a síma földön”.
Az irodalomtörténeti meghatározás szerint Arany lírai költészetének első virágkorában keletkezett A világ című, az előbbiekben vázlatosan ismertetett vers; 1852-ben írta a költő, s a teljes kiábrándulásról tanúskodik. Találni elég okot a kiábrándulásra az elbukott szabadságharc után, a császári önkényuralom, a Bach-korszak éveiben, Vörösmarty is a legsötétebb víziókkal nézett szembe ekkor: „Most tél van és csend és hó és halál” (Előszó). Igaz viszont, másutt a remény ígéretét felvillantotta, mondván: „lesz még egyszer ünnep a világon” (A vén cigány). Arany is olyannak tartotta az emberi természetet, hogy képes egy halvány reménysugárban is bízni, úgymond tenyérnyi virágos tájat a pusztában is talál a halandó…
Választ keresve a kérdésre, hogy milyen a világ, egyszerre kell figyelnünk tehát a külső és belső világra, továbbá a folytonos változás tényére ebben is, abban is, s külön is az emberben rejlő reményre. Ezt támasztja alá az Enyhülés című, ugyancsak 1852-ben írt Arany-vers, amelynek egyik szakaszát végezetül szó szerint idézném: „Nincsen olyan puszta inség/ Hogy magának benne/ A halandó egy tenyérnyi/ Zöld virányt ne lelne;/ És ha ezt a szél behordta/ Sivatag fövénnyel:/ Megsiratja… de tovább megy/ Örökös reménnyel.”