Ezért nem veszünk fel stoppost

Csütörtökön délután a szomszéd városba tartva, a település szélén felvettem két stoppost. A szóban forgó két személy közül a férfi az anyósülésre, míg a nő mögéje ült be. Elbeszélgettünk, amíg a közeli faluba értünk; dicsértek, hogy milyen rendes és jóra való ember vagyok, amiért felvettem őket.

Amikor leszálltak, megkérdezték, mennyivel tartoznak. Mondtam, adjanak, amennyit gondolnak. A nő adott három lejt, megköszönték, és azzal indultam tovább. Hirtelen ötlettől vezérelve gondoltam, megnézem az üléstámlámra akasztott „hasi-tasit”, nem nyúlt-e hozzá az utasom, így az első lehetőségnél félrehúzódtam. Elővettem a táskát, és meglepődve vettem észre, hogy húsz lej hiányzik a pénztárcából. Na igen, csak tizenhét lej volt a veszteségem, mivel a kedves hölgy adott „visszajárót”…

Mielőtt jogosítványt szereztem volna, megfogadtam, hogy amikor tudok, segítek másokon, felveszek stopposokat, mert késtem én is le vonatot, álltam és is mínusz fokokban télen, és tudom, milyen rossz érzés kiszolgáltatottnak lenni. Tudom azt is, hogy a stoppos milyen véleménnyel van azokról, akik üres autóval elszáguldanak mellette.

Kedves stopposok, most már sofőrként, egy ilyen negatív tapasztalattal a hátam mögött el tudom mondani, hogy nem azért nem veszünk fel senkit (még üres autóval sem!), mert „nagyképűek” vagyunk, hanem azért, mert egy idegen a rövid út alatt nem válik a legjobb barátunkká. Nem veszünk fel stoppost, mert a legnagyobb jóindulat mellett is kihasználhatják a helyzetet. Hallottam már olyant is, hogy a kedves utas nem szándékozott kiszállni a járműből az úti célhoz való megérkezés után, és egy másik, útba nem eső helyre szerette volna vitetni magát.

Tehát, ahogy senki nem lát szívesen idegent a házában, úgy nem lát senki szívesen idegent az autójában sem.

H. Zs.

A levelek tartalma nem föltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.