Ezt éljük ma talán?

A napokban zajlanak a Székföldi Magyar Napok. Népviselet, néptánc, hagyományok tértek haza néhány órára. Legutóbb éppen Hídvég ünnepét szórta a sajtó, a nap meg a hold; a hivatalos toborzóban olvastam jeles ünnepünk meghatározását, megnevezését: „identitáserősítő magyar napok”.

Azonnal éreztem harangokat félre verő kedvemben, hogy ez nem az én napom. Ahol identitást stabilizálnak, oda én nem megyek.

Rávághatja erre a megyei, a községi elnök, hogy az már az én dolgom. És én vissza: a magyar nyelv védelme, rengeteg sérülés és sértés közben is az én dolgom, a költőké, íróké többek között. Sok sebből vérzik a magyar nyelv ezen a kótyavetyélő zsibvásáron, melyen identitáserősítő szónoklatok folynak szét a székely földön.

Ma kaptam egy levelet, egyetemi tanár írta. Megerősít szomorú tapasztalataimban és kötelességeimben. Írja az úr: – Köszönöm a meghívást az innovációs identitás szakmai bemutatására. Sajnos épp azon a napon Szegeden vagyok egy habitációs opponens dolog… De gratulálok a nevezett könyv aktualitásához. Egy hozzászólást tennék. Hatodik éve tartok Hungarikumok és örökségmenedzsment címen egy tantárgyat a Corvinuson, ami már 12 kurzus… A hallgatók az ország értelmiségének utánpótlását jelentik. A nemzeti identitás bemutatása a fő cél… Többször is felmértem a hallgatók kognitív magyar identitását. Ezeknek a fiataloknak az identitása a nullához konvergál… Evidenciának gondoltam kezdetben, hogy van kulturális identitásuk, valamilyen effekciós és akciós identitásuk. Röviden: akinek nincs nemzeti identitása, az nem lesz innovatív…

Nos, kedves egyetemi és másmilyen tanárok, ez már nem generációs szituáció, hanem a magyar nyelv egyre inkább lepusztuló állapota. Már Székesfehérváron is így teszi szóvá a professzor. Mondottuk és sokszor is már. Ha egy nép ebek harmincadjára engedi anyanyelvét, oda kerül a haza, a szülőföld is, a nemzettel együtt. Ezt éljük ma talán?