Fátyolfelhő a túloldalról

Egész magyar történelmünket kísérte és kényszerül kísérni a mai mostoha körülmények közt is (sőt különösen) az anyanyelv, a mindennapi szó védelme, bármennyire hihetetlen ezt hallani egy svédnek, egy malájnak.

Pálóczy Horváth András nagy tudású, kortárs nyelvkutatónk foglalkozik a középkori Magyarországban egykor élő keleti népekkel, így besenyők, úzok, kunok, jászok életvitelével. Pálóczy uramat sokkal inkább tisztelem, mint amennyire irigylem ismeretségét az akkori Magyarország területén békésen élő kis népekkel. Az úzokat hallva ma megriad örömmel a székely, hiszen itt van Úzvölgye, nem is vitás tehát, hogy az úzok földjén élt és él ma is a magyarság. Hogy mivé leve a 20. században Úzvölgye a híres katonatemetővel együtt, aj, mivé leve a jászok földje… Jászvásár ma is eleven város, de románná leve. Más föld is, más népecske is tűnt tova más országokból is.

Semmi sem örök, népek módosodnak vagy odalesznek térben és időben. Ne fogjunk mindent se a Teremtőre, se az erősebb kutya ugatására. A történelem sosem volt úr, piszok s szennyvíz volt az árja annak, mert hazudni kellett mindig. Az is napi gond volt a románság történetében is, hogy orosz, balkáni, magyar s másmilyen földeken meg kellett maradni, mert a sors így rendelte. Nézem a 19. század elején már élő s dolgozó román költő keze nyomát népe történelmén. Ő volt Iancu Văcărescu, apja is költő volt. Iancu Bukarestben született 1792-ben, meghalt 1863-ban. A szabadság és népe megmaradása volt napos oldala életének, bizakodásának. Amit kellett tennie a szabadságért, és amit lehetett, megtette. Akkoriban tisztelnie kellett a románság seregének az orosz birodalmat. Văcărescu vétett is a kényszer ellen, nemzete érdekében. Ki nem ütné le fajtája fölött a kopjafát, kaszanyelet? Văcărescut letartóztatta a hatalom, mert orosz ellenes volt, „nácionalista”, szenvedjen.

A szabadságot méltatom s éltetem, éltetvén mindenkit, aki igazat vall az igazság s az igaz emberek érdekében. Ezt cselekedte Iancu Văcărescu költő is. Meg is bűnhődött, de megúszta. A 19. század sem volt jobb a Deákné vásznánál. Mi is megkaptuk a forradalomra és szabadságharcra igen-igen alkalmas időt 1848-ban. Văcărescut akkoriban nevezték „antiruszeászkának”, oroszellenesnek, az oroszok pedig kaszabolták a magyarok, Bem József tábornok szabadságharcos seregét. Omlatag meg romlatag a történelem. A románok akkor is mészárolták a szabadságharcos magyarokat, bécsi béren. Pogány világ, de fölidézem most Iancu Văcărescu egy versét a 19. század derekából. Magam fordítottam erre az oldalra.

Én fajtám, Văcărescuék,                      Urmașilor mei Văcărești

tiétek lesz örökségben                          vă las vouă moștenire

a román nyelv ápolása                        creșterea limbii românești

és a haza becsülete.                             și a patriei cinstire.

Emlékeztetem a román költő utódait Iancu Văcărescu hagyatékára. Rikolt a halál a ránk, magyarokra döndített börtönajtók fölött. A szabadság harcait minden népnek át kell élnie. Másképp se igaz haza, se fénylő jövendő. Se hazánk, se temetőnk nem eladó!