Fejszecsattogás

A székely megbillentette a kalapját, amikor meghallotta a déli harangszót. Tisztelettel levette, keresztet vetett, majd fejébe húzva folytatta a munkát. A nap tűzött, égette a bőrét, vékony vászoningje alatt csorgott az izzadtság, de ő csak vágta a fészit a makacs fába. Mindkettejüknek hallatszódott az igyekezete. A férfi halk hördülését a fa tiltakozó roppanása követte; így viaskodtak egymással, fáradhatatlanul. Mindkettőjükön látszott már a munka: a székely arca kipirult, a nap is megkapta, ingje izzadtan tapadt szikár és szívós testére. A fenyő, ékes koronájával, tobozdíszeivel csorbuló büszkeséggel tűrte a kegyetlen csattanásokat.

Reggel óta tartott ez így. Azóta csak egy nyulat látott a szeme sarkából, amíg egyre nagyobb és erősebb ütéseket mért a büszke óriásra.

A távoli kis falu felől egy hétéves forma fiúcska szaladt. Szaladt volna – ha a súlyos tarisznya nem húzta volna le madárszerű vállacskáit. Már messziről rikoltozott:

– Édesapám, édesapám, meghoztam az ebédet!

– Ne kiabálj, no. Gyere közelebb – intette magához megenyhült arccal. Szakasztott mása volt a fiú. Csillogó, értelmes szeme fürgén járt az erdő fáin, mókust, nyuszit keresgélve; pisze orra alatt a szája állandóan hetyke vigyorra húzódott. Ezt az anyjától örökölte. Ő volt az egyik legszebb asszony a faluban: haja ragyogása, szeme villanása, telt ajkainak mosolygása teljesen magába bolondította a férfit, pedig ő világéletében két lábbal állt a földön.

– Édesanya azt üzeni, hogy ma jöjjön hamarabb, mert nagydolog készül a faluban.

– Csakugyan? – emelte meg csodálkozón bozontos szemöldökeit.

– Kivonul a falu apraja-nagyja, azt mesélte Jolánka néni. Azt mondta, a nagyságos úr ellen vonulunk ki, mert nem tűrhetjük a hatalmát. Ejsze, miénk ez a föld.

– Fehérnépbeszéd – legyintett a férfi, és hozzálátott az ebédhez. Zsíros kenyér volt vereshagymával. Adott a fiának is belőle, csendben ettek. A gyerek még majszolta a kenyerét, az apja végzett, és meghúzta a butykost. Jólesően törölte meg bajszát, gondosan visszatette a tarisznyába a kenyeret, a zsírt és a pálinkát; állt volna fel, amikor a gyerek elgondolkodva megszólalt:

– Édesapám kimegy?

– Nem – érkezett a kurta válasz.

– Miért? – csodálkozott nagyra nyílt szemekkel.

– Tudod-e mit csinálok most? – biccentette meg a székely a kalapját. Fia úgy nézett rá, mint aki megháborodott.

– Fát vág, édesapám.

– Pontosan – bólintott. – S miután kivágtam ezt a fát, mi lesz?

– Levontatjuk. Azután édesapám kalákába összevágja a fát, azt eladjuk.

– S azután? – hunyorgott a fiára, amíg rágyújtott a pipájára.

– Édesanyám félrerakja a pénzt, amiből iskolába járhat Jóska öcsém, kifizethetjük az adót Bukurestbe, s édesapám vehet két csemetét.

– S azután?

– Felpakoljuk a szekérre?

– Fel.

– Miért?

– Azért, fiam, mert idefenn elültetjük. Mire te megnősz, a csemeték is felnőnek, s az unokáidnak es lesz, amit csinálni. Meg azért, mert ha valamit elveszel, adnod kell helyette valamit. Most kérdem, kié ez az erdő?

– Hát a nagyságos úré – nézett rá a gyerek, de apja szemében elutasítást látott. – Bukuresté? – ismét nemleges választ kapott.

– Az Úristené. Az övé itt minden. Nekünk adta, hogy vigyázzunk rá. Kérdezlek én: kinek a dolga előbbre való? A sajátmagunk bajos dolga, vagy a Jóistené?

– Ejsze, a Jóistené.

– Látod, fiam? Feladatot adott nekünk: arra kíváncsi, tudunk-e vigyázni rá, ha rosszabbra fordulnak a dolgaink. Hidd el, jobban tudja ő, mit cselekszik. S attól, hogy kivonulunk a falu főterére, és elpanaszoljuk dolgainkat, jobb lesz?

– Hátha meghallják, édesapám.

– És ha meghallják, változik valami?

A gyerek sokáig bámult le a falura. Arcán felhők suhantak át, ráncolta szemöldökét. Apja csendben pipázott, hagyta, hadd törje a fejét a fia.

– Nem. De a haza…

– A hazát okosan kell szolgálni. A mi dolgunk az, hogy őrizzük a fenyveseit.

– De mégis idegenek rendelkeznek felette. Azt az Isten miért hagyná?

– Hagyd rá, fiam, ő úgy es jobban tudja.

– Adja ide a kisbaltát, édesapám. Ahogy elnézem, ebből négy csemete ára es kijön…

A lenyugvó nap úgy tűnt el a délceg Kárpátok mögött, hogy fejszecsattogás hangját sodorta felé a szél…

Sántha Kriszta Hanna