Felnőtt már, aki fel-nőtt?

Állok a tükör előtt. Szőke hullámos haj, zöldesbarna szemek, alattuk a karikáimon korrektor, ajkamon vörös rúzs, testem tele szeplőkkel, lábamon itt-ott kisebb visszerek, narancsbőr. Fiatal felnőtt nő. Nana. Álljunk meg egy szóra. Mióta titulálom magam felnőttnek, nőnek? Amióta először megjött? Akkor lettem az, amikor tizennyolc évesen személyit cseréltem? Amikor megkaptam a jogosítványt? Amikor először aludt nálam a barátom? Amikor tizenkilenc évesen, félévig egyedül laktam itthon? Az első számla fizetésekor? Egyetemen? Nem emlékszem.

Kissé riadtan nézek vissza magamra a tükörből. Én még mindig nem vagyok felnőtt. Kicsiként azt hittem, egyszer lefekszem gyermekként, aztán jön a felnőttkor, nyakon csap, és attól a naptól kezdve majd jól felnövök. De gyermek voltam még, amikor az okmányirodában ültem a széken, és elkészült a fénykép az új buletinemhez. Nem éreztem magam kicsit sem felnőttnek, amikor legálisan vehettem meg az első sörömet. Akkor sem, amikor először ültem be az autó volánja mögé. Amikor egyedül ültem le ebédelni az asztalhoz, utána egy tányért mosogattam el, és egy szobára tüzeltem, akkor éreztem, hogy ideje felnőttként viselkedni. De azt hiszem, akkor sem sikerült teljesen.

Amikor kifizettem az első villanyszámlát, nem éreztem, hogy na most, na most aztán igazán, de nagyon az lennék. Egyetemre nyilván úgy mentem, hogy ott majd a saját magam ura leszek, de végül minden apró-cseprő dologgal édesanyámat zaklattam, az ő véleménye nélkül nem vágtam bele semmibe. Felnőtt viselkedés ez? Kétlem. Olyan gyakran jöttem haza, hogy mosnom sem kellett ott magamra. Főznöm meg annyit sem.

Nem voltam felnőtt, amikor először dolgozni kezdtem a tanulmányok mellett, hiszen a pénzből inkább vettem magamnak üdítőt, mintsem a lakbért fizettem volna belőle. Gyermek voltam akkor is, amikor a ballagó-kalapon a madzagot jobbról balra tettem. Akkor meg még inkább, amikor rosszul osztottam be az időmet a szakdolgozat megírására.

Nem éreztem magam másként akkor sem, amikor Kolozsvárról hazaköltöztem. Itthon ugyanaz a rózsaszín szoba várt, ahonnan elmentem. Abban ugyanazok a plüssmackók köszöntöttek, ugyanaz az ágy, ugyanazok a mesekönyvek a polcokon. A ruhatáram változott, egyre kényelmesebb lett. Több sminkkel jöttem haza, több tudással, tapasztalattal talán. De ugyanúgy szüleim kicsi leánykája vagyok, mint azelőtt.

Talán egyszer hittem azt magamról, naivan, hogy fiatal felnőtt vagyok. Akkor, amikor egyedül szálltam repülőre. Ugyanis engem nagyjából tizenhat különböző félelem, fóbia gyötör, abból egyik a repülés. Azt hittem, ha bátran végigcsinálom, akkor elmondhatom magamról, hogy na, most felnőttként viselkedtem. A büszkeségem addig tartott, amíg becsatoltam magam a székbe, ott aztán elöntöttek a könnyek, és az „anyuka, ments meg” gondolatok.

No de egyáltalán hogyan viselkedik egy felnőtt? Mondják, hogy felelősségtudatos, összeszedett, látja és érti a világ dolgait, dolgozik, beosztja az idejét és pénzét. Nos, én ismerek olyan gyereket, aki habár még nem lépheti át egyedül az országhatárt, olyan felelősségtudattal rendelkezik, amilyennel én sosem fogok. És ismerek olyan felnőttet, aki sem idejét, sem pénzét nem tudja beosztani, magasról tesz a világ dolgaira, a saját és gyerekeiére is.

„Amíg a szüleid élnek, addig gyermek vagy” – mondják gyakran. Nyilván, valakinek a gyermeke. De mi van azokkal, akiknek okosabbaknak kell lenniük züllött, alkohol- vagy drogfüggő szüleiknél? Vagy akik árván nőnek fel? Ők talán arra születnek, hogy felnőttek legyenek.

Én most éppen dolgozom, pénzt keresek, a saját időmet osztom be, reggel, ha nem akarok, nem kelek fel. Határidőnaplót hordozok magammal mindig, mert a memóriámon már látszik az idő. Az arcomon, külsőmön is látszik. De – kicsit félve már – úgy érzem, én most is gyermek vagyok. Ha gyerekem lesz, az ő szemében talán felnőtt leszek. A sajátomban valaha annak fogok tűnni?

Bartok Barbara