Feltételes megálló

Semmi sem óvhat engem attól, hogy erdélyi városokat, Székelyudvarhelyt, Sepsiszentgyörgyöt, Nagyenyedet (mi van fiam, imádkoznál?) egy napon említsem Budapesttel, ha kell. Megvan mindennek a rendje, rangja. Szentgyörgynek is megvan a maga zöldségpiaca, akár… na, nem sorolom. Krumplit keresek és találok, idősebb asszony árusítja ötkilós zacskókban. Nem is említem, milyen híre van a piacunknak, hogy Románia legdrágább piaca, s ezt a hírt nem mi, benne lakók terjesztjük, hanem igenis a vendégeink vetik össze a magukéval. Ha sietek, akkor is hallom a szót, míg fizetek. – Nincs jármű, nincs üzemanyag a szállításhoz, és nincs ember, tetszik érteni? Ma nem él meg az ember a munkából, azért vannak annyian idegenben, mert itt lehet háza, földje, de az nem elég. Régebb itt is könnyebb volt…

Fölöttünk sűrűn rittyeg a tető, eleredt az eső, a krumplis asszony is törli a szemét a tető alatt. Én egy tolvaj szóval se drágálltam a pityókát, mondom is neki halkabban s igazán, mennék is már, ám nekem is eszembe jut a fél világ fájdalma a legdrágább piacon. Háromszék jól termő volt régebb, ma Brassó meg százfelől szállítják a zöldséget, gyümölcsöt háromszoros áron. Drága földem s városom, drágább itt az élet is, a halál is, mint… Bejönni idegen földekről olcsóbb, mint benne születnünk.

Budapesten híres a Lengyelpiac, ott a közelben lakik egyik kollégám, sokszor mentünk együtt vásárolni a konyhára. A gyönyörű nagy piac igazán látványos. És nem messze a bejáratunktól egy poharazó hívogató nagy ablaka. A neve: Feltételes megálló. Meg is álltunk otthonosan egy-egy szóra. Székelyföldön az idegenség otthonra, kapura, kilincsre lel, feltételekre. Közeli otthonáról azért jön el, mert nem fáj elhagynia azt, amije maradt.

Az idős asszonyt szinte fáj otthagynom a krumplija mellett. Az eső csitul, a bánat nemigen. Mindkét kezemben szatyrok. Iparkodom hazafelé, s üzenem magamban a budapesti Lengyelpiacra: bizony, nem a Feltételes megálló csábított amoda. Ezerszer több minden ide vissza, a drága itthoni idegenségbe.