Fess az égre madarakat!

Hat hete hagytál el bennünket Kicsi Lány, és ebben a hat hétben nem volt nap, hogy ne gondoltam volna rád. Tudod, én mélyen, legbelül megértelek. Tudom, hogy van olyan pillanat, és rosszabb esetben pillanatok sorozata, amikor úgy érezzük, fölöslegesek vagyunk. Nem tudom, te mit gondoltál, éreztél, mi fájt neked nagyon, de valahol érzem a vállaidat nyomó súlyt. Sodortak a rossz gondolatok, szilárdult benned az elhatározás, és nem találtál kapaszkodót. És, habár nagyon nehéz, el kell fogadnunk döntésedet.

Egyetlen egyszer találkoztunk, nagyon keveset szóltunk egymáshoz. Egy mondatod, amit csak úgy magadban suttogtál, örökre bennem marad, sárfoltként a lelkemen. Azt mondtad, te mindig egyedül vagy. És én tudtam, mire gondolsz. Görcsbe rándult mindenem egy pillanatra, mert én is voltam sokáig „mindig egyedül”. És mi tudjuk, hogy igazából nem a szó szoros értelmében van ez így, tudjuk, hogy milyen tömegben egyedül lenni. Szeretetben, támogatásban, összetartásban is lehet sajnos egyedül lenni.

És annyira, de annyira bánom, hogy nem reagáltam erre a mondatodra. Füledbe kellett volna súgnom: kitartást. El kellett volna mondanom, hogy minden állapotban egy a közös, hogy múlandó. Ami ma fáj, holnap még érezzük, jövőre semmi nem marad belőle. Fel kellett volna hívnom a figyelmed az ablakon besugárzó napfényre, a csiripelő madarakra, az udvaron játszó kiskutyákra, arra, hogy mennyien vannak körülötted, akik szeretnek. Láttatnom kellett volna veled a szépet, amibe belekapaszkodhatsz, ha nagyon fáj, ha nagyon szorít, ha kinyomja belőled a levegőt, ha sötétbe borul minden. De te pihenésre vágytál.

És kedves arcod most már lehunyt szemmel pihen. Megnyugvásra talált, békére. Nem fáj többé semmi. Most már az angyalokat nevetteted vicces videóiddal, csodálkozó arccal röpködnek melletted, amíg a nagy kék vászonra rajzolsz, festesz. Mi már nem kapunk ebből, de hiányod, gyönge lényed örökre köztünk marad. Te csak pihenj, fess, táncolj angyaltársaiddal. Találkozunk még, Kicsi Lány!