Fohászolni könnyű

Nagy hangon és joggal hirdetjük, követeljük is – mi, romániai magyarok ezt is suttyomban és igen kevés meggyőződéssel a siker iránt – az európai keresztény kultúra megőrzését. Egészen pontosan a magunk és gyermekeink, öregjeink és lánykáink életét, biztonságát. Ha ezt hallaná valamelyik Zrínyi Miklósunk a kettő közül, akár Hunyadi Jánosunk, megesne a szíve rajtunk, szerencsétlen európaiakon.

Nem, most nem vagyunk magunkra mi, magyarok, ahogy voltunk háromszáz évig, mert a Nyugatot, a mi annyit gyötrő ellenségünket is fenyegeti az omlás, a Kelet, mely egyre inkább nagybetűs riasztás itthon, idebenn, a határok feláldozása miatt. Jön a Kelet, jönnek Szulejmánék, jön ide nagyon délről és távol-keletről aki akar, és aki dollárral degeszre tömött zsebekkel követeli – na mit? A keresztény emberszeretet jegyében követeli ágyunkat, asztalunkat, pénzünket…

Nos, ez nem volt meg a rettenetes középkor végén, s azt sem tudjuk megmondani egymás közt sem, hogy tulajdonképpen kinek és miért jó az, ha a Notre Dame-templomot lerontják, Svédországban és másutt szanaszét leverik, illetve levetetik a keresztet. Nem sorolom. Most az foglalkoztat és foglalkoztatja mind a muzulmánokat, mind a migránsokat, hogy „végül is aztán” melyik időszámítást fogják bevezetni számunkra.

Érdekes dolgok adódnak, még akkor is, ha a mindennapi kenyerünk fogytán van. Hadd idézzem Ivo Andric szerb írót, aki 1961-ben Nobel-díjat is kapott Híd a Dunán c. regényéért. „Súlyosan és biztosan üt a katolikus katedrális órája: éjfél után kettő. Egy percnél több telik el, és csak akkor jelentkezik valamivel gyengébb, de átható hangon a görögkeleti templom órája, az is a maga éjfél utáni két óráját üti el. Kisvártatva rekedt, messziről jövő hangon üt a Bég mecset melletti torony órája, mégpedig 11-et, a kísérteties török időt, a világ távoli, idegen tájainak különös időszámítása szerint. A zsidóknak nincsen órájuk, mely elütné az időt, és csak az egyisten tudja, mennyi az óra most náluk, mennyi a szefárdi és mennyi az askenázi számítás szerint.”

Nem nevezem pusztán érdekesnek a négyféle időszámítást, ahogy az egyistenhívőkkel se lett volna semmi bajunk a középkorban, ha azok az „egy istenek” és elszánt híveik, illetve papjaik nem feszültek volna annyira és ennyire egymásnak, el egészen a másik hit híveinek lemészárolásáig, templomai(n)k lerombolásáig –, és szinte mondanám tovább, de a megbékélés helyett felszították mára, ma, most, és Európára rászabadították az egy, a pénz istenének hívei a poklot magát. Ráadás arra, hogy a kutya se foglalkozik ma a fajgyűlölettel, ha az nem a zsidók ellen indul. Ez tény. Az ENSZ a nemzetek ellen szegült, rohamszerűen támadja a határok, nemzeti és nemzetiségi jogok törvényeit, holott épp az ellenkezője, a jogok támogatása volna a kötelessége, ha betartaná seregnyi megélhetési üzletpolitikusa a hivatali-hivatásbeli megbízatását!

Kettőt ütött már az óra, térjetek hát nyugovóra. Ezt zengi, ha igen, a székelyföldi bakter. De hát odalett a nyugalom, oda az ágy, az asztal, s oda a béke. Nem nehéz, sőt, kötelezni is lehetne belelátni a holnapba, az elérhető s belátható jövőbe. Hiába tudom s magyarázom, hogy az időt és egyáltalán bármit, ami végtelen, nem lehet bemérni, mert nincs arra mértékegységünk. Ám üt az óra, mert ez emberi lét véges, az emberi kultúra lerontható. És olyan hittel kell szembenéznünk ebben a migráns áradatban, amelynek istene dédelgeti idelenn gyilkoló híveit! Ez látható, megéljük ma; és meg, ameddig s aki él, ha – ha nem cselekszik ma a jelen embere, hogy maradjanak ám a toronyórák, mindenféle időszámítások. És maradna a sok egyisten s annak fiai emitt, lenn, békében.

Fohászolni könnyű. Vagy az a legnehezebb? Isten tudja. Ivo Andic. „És négy különböző egyházi nyelven küldik az egy ég felé minden sóvárgásukat, fohászukat. És ez a különbség hol láthatóan és nyíltan, hol láthatatlanul és alattomosan, de mindig hasonlít a gyűlöletre, és gyakran teljesen is azonos vele.”