Főmunkatársunk születésnapjára

Főmunkatársunk, Czegő Zoltán június 18-án töltötte 81. életévét. Mivel – hál’ Istennek, tegyük hozzá gyorsan – nincs Facebook-profilja, és mi sem lapozgatjuk naponta az irodalmi lexikonokat, elmulasztottuk koccintással köszönteni, ám egyfajta „kárpótlás” gyanánt, de ami még ennél is lényegesebb: a bennük rejlő gondolatiság súlya okán alább két, Őt köszöntő levelet teszünk közzé.

Hogyan van az, hogy a bennünk elvesző tér és a megvalósuló idő annyira összeegyeztethetetlen, hogy nem lehetek melletted, amikor magasra kell emelni szívet és poharat?

Hogyan van az, hogy a múlandóságba szerelmes létezés csak megbocsáthatatlanul merengő töprengés – mint Hawaiban most a mozgáskénytelen tűzlekvár, magában tartva az olvadva égő Keresztet –, csak a megemésztő idő kegyetlen kegyelmében fetrengő madár, mint a könyörtelenül vergődő mámor, s egyre csak mondogatja, hogy az Isten éltessen sokáig Zoltánc! S olyan ez, mint a küldetésriadalom himnusza, és Neked szól Zoltánc!

Tavaly június 7-én Lauffen am Neckarban és Tübingenben emlékeztünk a 175 éve elhunyt Hölderlinre. Tübingenben, a Protestáns Teológián, a Neked dedikált Arccal a költőnek című Hölderlin és Rilke emlékének szánt esszéversemet mondtam el. Ki az a Czegő Zoltán? – kérdezte a német tolmács szerepét betöltő professzorasszony, hogy ilyen alkalomkor is fontosnak tartom nem kihagyni a dedikálásban megcélzott nevet.

Olyan szálfatermetű és toronymagas jellemű költőbarátom, akinek még soha nem szoríthattam meg a kezét, s nézhettem a szemébe, mégis tele van vele a lelkem. És ugyancsak ebben a hónapban ünnepli a születésnapját.

Drága Zoltánc! Mégis látom a szemed, szorítom a kezed, Téged meg sem érintve és mégis érezve: Mert magasra emelem most a szívem és poharam! Nincs nekem még egy ilyen barátom, kit az Isten úgy éltessen még sokáig, hogy én is megélhessem a nyolcvanadik születésnapomat, s ő pedig a kötelező kilencvenediket!

Szavam és kéz- és szívszorításom! Ölellek,

Kónya-hamar Sándor

Csodaszép menyasszonyunk

Hála az Istennek, immár Te is túl vagy a nyolcvanon! Így már nekem is könnyebb lesz elviselni az ezt követő éveket ebben az egyre magányosodó világban. Hát az Isten éltessen sokáig sokunk örömére!

Sok helyen laktál életedben, akárcsak én. Ezekből négy helység – Uzon, Sepsiszentgyörgy, Kolozsvár és Korond – közös. Az együtt töltött napokból hadd idézzek egyet. 1954 őszén a Mikó Kollégium ifjúsági szervezete kettőnket kiküldött Uzonba, hogy ott álljunk szóba a község első emberével, az akkori párttitkárral, beszélgessünk el vele az új demokratikus világ építéséről, majd erről írjunk egy riportot. Bár mindketten uzoniak voltunk, egyikünk sem ismerte a párttitkárt, ezért azon vitatkoztunk, ki kérdezzen először. Néhány kérdés megfogalmazása után, kezünkben ceruzával, füzettel bejelentkeztünk a titkár elvtárshoz. Riporterekként jelentettek be, ezért valószínű, felettébb elcsodálkozott, mikor két tizenéves fiatal jelent meg előtte. De nemcsak ő lepődött meg, hanem mi is. Ötven év körüli, alacsony termetű, szemüveges emberke nézett ránk csodálkozva a nagy asztal túlsó felétől. Aztán Te belekezdtél az első mondat elejébe, ám mielőtt a végére értél volna, hirtelen felkacagtál. Ez elég volt arra, hogy én is kacagni kezdjek, ami nemsokára röhögésbe fajult. Megfordultunk, és futásnak eredve elhagytuk a községházát. Hogy mit gondolhattak rólunk, azt nem tudhatjuk, de a riportból nem lett semmi.

A Nemzeti Összetartozás és Trianon gyásznapján sok gondolat fogalmazódott meg a magyarság jövőjével kapcsolatban. A sokból egy különösen megfontolandó. Az üzenet így szól: Szerezzük vissza a történelmi Magyarországot!

A mai viszonyokat figyelembe véve ez képtelenségnek tűnik. Viszont van egy mód rá, hogy ismét a miénk legyen. A felhívást én így fogalmaznám meg: Szeressük vissza Magyarországot! Olyanformán viszonyuljunk hozzá, mint az első szerelmünkhöz, és az az érzés kísérjen végig, amíg élünk. Gondoljunk rá, és szeressük akkor is, ha már nem a miénk. Minél többet gondolunk rá, és minél többet tudunk meg róla, annál inkább az életünk tartozékává lényegül. Így lesz ismét a miénk Munkács, Hunyad és Krasznahorka vára, a kassai és a pozsonyi dóm, Kolozsvár, Beregszász, Gyulafehérvár, Arad, Újvidék és Fiume… sok-sokezer helye a hajdani hazának.

Tudom, hogy ez a gondolat nem új számodra, hiszen végig ezt cselekedted és erre tetted fel nyolcvanegy éved nagy részét. Kedves barátom Zoltán, kívánom, hogy még sok éven át szeresd és szerettesd csodaszép menyasszonyunkat, a hajdani szép Magyarországot.

Sok szeretettel barátod Csíkszeredából:

Beder Tibor

A levelek tartalma nem föltétlenül tükrözi a szerkesztőség álláspontját.