Fuenteovejuna és Székelyföld

Vagyis a juhok kútja. Egy kasztíliai spanyol falu neve. 1476-ban egy Fernán Gómez de Guzmán (ugye, milyen ijesztő?) nevű „rendtartó” zsarnokoskodik a békés, jóindulatú emberek fölött. Béke, jóindulat, így szép, de amikor a gazember átlép egy határt, a falusiak összefognak, és elteszik láb alól a gazembert. A király vizsgálóbizottságot küld a gyilkos(ok) felderítésére, de a helybéliek még kínzások közepette is csak ennyit vallanak: Fuenteovejuna tette. Hősi kitartásuk eredményeként maga a király is megérti, jogos önvédelemből cselekedtek alattvalói, és kegyelmet hirdet.

Az eseményt Lope de Vega drámaíró dolgozta fel, a színmű világhírűvé sikeredett. (Ez a Lope de Vega mintegy ezer darabot gyártott, csak ő tudja, honnan volt putyerája, és mikor aludt). De nem szándékom színikritikát írni. Hanem íme, felteszek egy kérdést. Egy székelyföldi falu nem válhatna huszonegyedik századi Fuenteovenujává? Ott, ahol a medve már többször rombolt, pusztított, háziállatokat marcangolt szét, vagy éppen emberre támadt, ha kivonulna kétszáz falubeli egy erdész–vadásszal az élen medvevárni, és a szakember egyszerűen lepuffantaná a garázda vadat, nem megvárva a bukaresti láblógató, ingyenélő bürokraták tízpecsétes engedélyét, miközben az ártatlan károsultak és sérültek könnyei hiába potyognak az anyaföldre? Majd a nagyokos nagyvárosi kivizsgálók elé állanának egyen-egyenként, hogy a mi falunk tette? Vagy egyszerűen: én tettem, tessék, vállalom a következményeket, de ne űzzenek csúfot holmi soha egy pityókát el nem ültető, egy csirkét fel nem nevelő „civilek” meg aktivisták a mi kis, szerény, tiszta életünkből és munkánkból! Nos, mi történne?

Fájdalommal írom mindezt, mert törvénytisztelő ember vagyok, de azért mindennek kell legyen egy határa. És a magyar ember, székely ember időnként kimondta: ez a határ, eddig és ne tovább!