Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Genetika

Már éppen hetvenkedni kezdtem, de még nem volt soha életemben se kutyám, se macskám, se igazi házam. Ekkor aztán kezdtem ráérni, sétafikálni nejemmel a szép őszi színekbe varázsolt városunk dombjain. Egyik ilyen dombról szemléltük a lenyugvó napot, és ahogyan szokta, színeket művészkedett maga köré búcsúzóul, s húzogatta lassacskán a lenge nyári felhőtakarót az éjszakai nyugodalomhoz éltető égitestünk. Az árnyékos völgyben már hűvös lehetett, mert az ott legelésző kiscsikó egyre jobban ugrándozott az anyja körül, és rugdalódzott az okvetetlenkedő göndör szőrű fekete kutyus felé. Három tulipiros háztetőt vettünk észre a fűzöld tájban, amelyekre nem emlékeztünk, hogy az előző évben ott lettek volna.

– Na, szóval, ezt hívják úgy, hogy idill – mondtam gonoszkodó szándékkal, de azonnal rájöttem, hogy ez lehet igaz is, mert társam buzgón rábólintott, és mintha közelebb húzódott volna hozzám. Így aztán a dolog komolyra fordult, mert másnap utána érdeklődtünk a házikóknak, és kiderült, hogy eladók.

– Nosza, ha már így van, azt a bal szélsőt vegyük’sze meg! – mondtam én, tán csak úgy heccből, de kis idő múltán, már azon törtem a fejem, vajon tényleg nem futná-e a félszázados kuporgatásból nekünk is egy ilyen kis csendes völgybe befészkelődni. Apai-anyai összejött, s éppen hogy futotta. Sőt még egy kiskutyára is, de ló az még most sincs, pedig… jó lenne, ha ló lenne, álmodozunk még mindig. A félig kész házikót szépen befejeztük, de én még vacilláltam. Nem akaródzott pakolászni. Egy vasárnap reggel, úgy fél kilenckor megszólalt a sorsom: 

– Férjem uram, ma költözünk!

– De… de, hát hogyan? Ma nem lehet fuvart sem kapni!

– Csak úgy, hogy ma nincs a városban halott, és jön a temetkező cég járműve a gyászhuszárokkal cipekedni. Megbeszéltem.

Hogy én ezek után még mi mindent dadogtam össze, az mellékes. Tizenkettőkor már az elvégzett fuvart fizettem, és máris szortíroztuk a retyerutyát. Azóta ott boldogan élünk, míg adót fizetünk. A háznak füstje nincs, mert gázzal fűtünk.

Ha már így a faluvégre telepedtünk, biztonsági őrnek megfogadtuk Zaki kutyát, aki göndör szőrű, de a színét ne tessék kérdezni, mert abban bizonytalan vagyok. Maradjunk annyiban, hogy olyan világos piszkos. Nemesi levele szerint, amit érthető okokból nem nevezek kutyabőrnek, pumi. Az olyan, kérem, hogy ősapuka puli volt, ősanyuka pedig terrier. Vagy fordítva. A Zaki az csak olyan becenév, mert hivatalosan Zakariás. Családneve jelen krónikaíróéval azonos. Még nem doktor, de roppant lelkiismeretes terelőkutya. Szolgálatát úgy kezdte, hogy a szomszéd macskát megkergette. Az futott-futott, aztán a pálya végén felszökött a fűzfára. Zaki, lévén karrierje legelején, ezen úgy meglepődött, hogy fenékre ült a fa alatt. Aztán feltámadott pár hónapos agyában a gondolat, hogy legalább ugatni illene ilyen helyzetben. Nosza, berekedésig gyakorolt, a piszok macsek pedig flegmán mosakodott a fa tetején.

Következő gyanús egyéneknek a mezőn gidáival legelésző kecske mamáékat vélte.Ha már belejött az ugatásba, hát nem spórolt vele, neki kecskééknek! Az egész békés család meglepetésében futásnak eredt, Zaki pedig diadalittasan utánuk. Az üldözés a mező túlsó végén álló ház kerítéséig tartott, ahol a nincs tovább kényszere alatt, kecske mama szembefordult a hőssel, szarvát szegte, és megkezdődött a futás visszafelé. Zaki elől, kecske mama utána, míg én mentőangyalként gyorsan kitártam a kaput, és keblemre öleltem a remegő hőst. A bosszúálló mama megvető mekegéssel elvonult bámészkodó gidáihoz.

Telt-múlt az idő, a biztonsági őr már rengeteg tápot megevett, és nagyon jó kondícióban volt. A kerítés likain kémlelve roppant bosszankodott, gazdijával egyetemben a ház előtt naponta megjelenő juhokra, akik valami büdös drazséval és feltehetőleg rengeteg kullanccsal szórták tele a kapu elejét. Gyorgyika bácsi tette a süketet, pedig minden szomszéd orrolt már a pofátlan honfoglalásért. Egy szép napon aztán a gyanútlanul kinyíló kapun Zakariás kirontott, és pillanatok alatt összeterelte a meglepett juhnyájat, és szakszerűen, villámgyorsan hazaterelte Gyorgyika udvarába, aki csak tátott szájjal hápogott, majd azt nyögte:

– Zoki, Zoki, sztáj!

Zaki aznap a táp után csirkelábat kapott, kettőt.

Török Samu

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás