Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Emlékeim sok ezer négyzetkilométeres világában tűnik fel most a legenda. Erdélyben, Székelyföldön született. Köröttem máris jöhet a visszhang, hogy könnyű ám a székelynek Székelyföldön emlékeznie, ahogy a román szülöttnek is könnyű román földön. A hősöm a tanár, igazgató, Gyalu néven ismerik Udvarhelyszéken, az arca oly tiszta, mint Korondon ünnepek előtt egy nappal a házak kívül-belül.
Gyaluval nem voltam korondi tanár koromban sem barátságban, hiszen ő máshol nevelte a székely tanulókat székelynek, de a javából. Érdekelt hát, ki is volt ez a legendás figura?
Úgy beszéltek róla, mint egykori székely főbíróról. Az volt a tisztességes neve, Gelu Păteanu, és román volt. Nem töviskoszorút, hanem virágkoronát tettek a fejére, mert ő szerette a mi székely-magyar népünket. Úgy élt, nevelt seregeket, mondott sírbeszédet és majdnem föl is emelte Sóvidék határát, úgy magyarázván kicsinek s nagynak, vénnek meg ifjúnak, hogyan kell megmaradni, megtartani, továbbadni azt, ami a közösségé, a falué, ha egek szakadnak is arra és ránk.
Mintha egykori tanítványomat siratnám. Mintha kis lélekrezzenéstől szakadna rám most a novemberi napragyogás kedvéért a ritkán elégedett nyugalom, a jónak a medréből, Sólyomkőről, ártalmatlanul.
Kapom s olvasom Bölöni Domokos legújabb könyvét, A harmadik pohár címmel sorakozik a többi közé. Bölöni egy karcolatban, mintegy ünnepi szószólóként beszél Gyaluról. Az első mondatokban megérzi még az idegen, ismeretlen is, hogy itt valaki ugyancsak magasodik az élők s a lelkek közé.
– Gyalu kolozsvári, de lehetne akár Vista szülötte, lehetne küsmődi, siklódi, vérmezei. Vagy bármely színromán település gyermeke…
Akire így emlékezik a székelyföldi Bölöni tanár és író, szerkesztő, a’mán valaki. Bölöni Domokos sosem szórta a gyöngyöket mások elé potyára. Ama szigorú időben, ifjú korunkban, amikor az iskola dolgaiba beleszóltak az elvtársak, akkor volt iskolaigazgató Gyalu is, székelyek nevezték el így, ne kelljen kimondani a román nevét elferdítve, legyen s máig maradt Gyalu. Székellyé vált? Akit egy sor székely település a magáénak nevezett, az mehetett meghalni Budapestre, akár Bukarestbe, visszhangzott mögötte az „Isten megáldja mindenütt” kiáltás.
Istenem, milyen kicsi a világ, s milyen nagy egy nemzet, amikor a másik nép fia hajt fejet előtte!