Hálás vagyok…

Tizenkilenc éves, hallássérült kézdivásárhelyi lány vagyok. Sikeresen érettségiztem a Nagy Mózes Elméleti Líceumban. Az esetem egyedi, hiszen hallássérültként az első vagyok Kézdivásárhelyen, aki nem speciális iskolában érettségizett.

Négyéves koromban kerültem Kolozsvárra, a 2-es számú, hallássérültek számára fenntartott iskolába, ahol annak ellenére, hogy nagyon jók voltak az óvónők, a dadák, nem szerettem, mert távol éltem az otthonomtól. Viszont ott tanítottak meg jobban beszélni, ott indítottak el a hallók útján.

Nagyon boldog voltam, amikor végre hazakerültem, és nem kellett elválnom a szüleimtől. Nagyon sok munka van abban, amit idáig elértem, nagyok sok akadályt kellett leküzdenem, hogy elfogadják a másságomat. Sokan csúfoltak, „süketnek” hívtak. Az emberek nem igazán értették, milyen a hallássérültek világa. Szüleim végig bátorítottak, hogy ne adjam fel, mert meg tudom csinálni.

Elemi tanulmányaimat már a Nagy Mózesben kezdtem, szájról olvastam, és most is úgy olvasok. Harmadik osztályos voltam, amikor a Kézdivásárhelyen és környékén élő emberek segítségével megvásárolhattunk egy erősebb hallókészüléket, amelyet mai napig is használok. Itt mondok köszönetet még egyszer azoknak a megvásárlásában.

Megtanultam azzal élni, hogy én más vagyok, mint a többi ember, hogy lesznek, akik emiatt kinevetnek. Az iskolában is nagyon nehéz volt, mind a tanárokkal, mind az osztálytársakkal. Mivel szájról olvasok, sok magyarázatról lemaradtam, nem tudtam leírni az órán a leckéket. Szüneteken másoltam az osztálytársaimtól. Amikor feleltem, nem értettek meg mindent a tanárok. De hálás vagyok azért, hogy lehetőséget adtak nekem, mint hallássérült lánynak, hogy ott tanulhassak. Nagyon sok munka van benne, de megérte, és büszke vagyok magamra, mert nem adtam fel, tovább küzdöttem, hogy elérjem a célomat.

Tóth Kinga, Kézdivásárhely