Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Van úgy, hogy az élet utánozza az irodalmat. A román származású francia író, Eugen Ionescu színműve a fenti cím, az abszurd színház meghatározó műve. A szánalmas agónia, a valamikor volt dicsőség semmivé válása.
A román király mintegy húsz évvel ezelőtt visszatért Romániába. (Egy kis zárójel: nem lehet elvitatni, a történelem része, nem kell és nem szabad megtagadni a múltat; mi sem természetesebb, hogy egy volt államfő tisztességben éljen. Hogy Mihály személyesen mit tett jól és mit nem, azt nem kívánom firtatni. A jelen az, ami érdekel.)
Nem győzte hangsúlyozni, semmi érdeke nincs, csupán szeretett népét akarja szolgálni. Hogy ezt mikor és hogyan tette, talán a jövő krónikások valahol felkutatják, én nem tudom. Mindenesetre a román állam nagylelkűen neki adta a törcsvári kastélyt, amelyet tudomásom szerint nem ő épített, de nem is az ősei. Plusz egynéhány busás ingatlant. Aztán ő szuverénhez illő lehajolással visszaadta a kastélyt, lehessen továbbra is múzeum – csekély 30 millió dollárért.
Idővel szeretett népe megtudta, hogy egy garmada herceg, hercegnő, unokaöcs és -hugica is forgolódik körülötte, ingázik Románia és Svájc meg más turisztikai központok között. Nem jól fogalmaztam – forgolódik, mert az egy elegáns bécsi valcert sugall, ahol a párok nagyon vigyáznak, nehogy partnerük lábikóira tapossanak, vagy egymásnak faroljanak egy ügyetlen rükvercben. Sőt, éppen ez lévén a céljuk, azok nagyon is republikánus bíróságokat kérnek fel, döntsék el, ki kinek a fia-lánya, tehát örököse, valamint ki lesz méltó elfoglalni a nem létező trónt. Most pedig már-már a tettlegességig fajul az örökösödési láz. Borzasztó mélységbe süllyedhet az ember, amikor pénzszag csiklandozza az órát.
Ilyenkor kissé irigyelem a briteket. Természetesen ők is tudják, hogy a Rule Britannia ideje királyostól-királynőstől lejárt, de a monarchia náluk megmaradt nemzeti szimbólumnak, amelyet még az is tisztel, aki (jogosan) fintorog, ha az adószedők pénze a Buckingham Palace süllyesztőjében tűnik el. Angol hidegvérrel és humorral szemlélik a múzeumi arisztokrácia bulvárkilengéseit. Csakhogy azok, bár néha offszájdban szerelmeskednek, nem lökdösődnek.
Egy Lear király összeomlásában is méltóságos. Csakhogy nem lehet Leart a bukaresti Ferentari negyedben elképzelni.