Halld meg, Európa!

Nem mondom, hogy nincs egy nyugodt percem. Azt igen, hogy Székelyvécke és a szibériai Kujbiseb között az emlékezet selyemszálán meglelem a mindennapi fájdalmak okát és a szabadság hiányérzetét. Építem hát élő, nem nyugodalmas mindennapi életét Európa szent földjén annak a tenyérnyinek, ami nemzetemre, enyéimre bízatott. Nem sok. Tudom, s azért nem teszem le a lantot, a kapanyelet, mert akkor jöhet rám a(ma) nyugodalmas óra léghuzata.

Az lenne a béke? Nem azt várom. Nem is kérem, csak teszem azt érette, amit jónak vélek. Az európai nyugodt béke hollétét nincs és nincs és nincs kitől számon kérnem. Hát fordulok népekhez, amelyek megfenyegetve és állandó vésztörvényszéki légkörben néznek bele a bűnlajstromokba, azokban keresvén naiv és bűntelen lélek melegében az igazság búvóhelyeit.

Soha ez a földrész ily tehetetlennek nem bizonyult a maga nagy bajaiban. Európa bűnlajstromát csak szánalommal, nem szemrehányásként említem. Háborúiban vesztes volt, szín igaz. Mégis itt parancsolták lerongyolódott, megbűnhődött népeire s országaira mindiglen a kártérítés bűnlajstromait.

Izlandtól, Reykjavíktól Szicíliáig a nyugalom csak álom, és éppen ezért (így és azért) akarják bérbe adni Európa földjét és házait, templomait a mindent megfontoló és pénzben időt, jövendőnket latolgató, idegen idő-milliárdosok. Ma is vallom, ez a földrész és benne a mi részünk van annyira erős, hogy megvédje önmagát a mától. Rémhíreket pusztítok ma is, azt viszont állítom, ekkora veszedelemben nem volt Európa – mondjuk: Trianon óta.

Serkenj fel, kegyes nép, mosolyog az hajnal… Tíz ujjam mozdulatlan. Magamban dúdolom Kodály Zoltánnal a dalt. Halld meg, Európa, hiszen a szabadságodra, kerítésedre és kenyeredre megy a játék!

Vedd a magyar dalt, mint maradék békéd védelméért riasztott fohászt, Izlandtól Szicíliáig. Istenem, add, hogy egyszer életünkben a magunk s mások javáért az igazság kürtje szólaljon.