Fölmértem földi meg légi utak sokaságát. Magam is tudtam minden alkalommal, hogy ez mind csak kerülőút. Bele kellene vágni, Manhattanig, Hamiltonig meg sem állni. Milyen egyszerű: csak állna el a koronavírus uralma. Na? És akkor? Hogyan tovább? Addig? Addig szállnak levelek százai ütni-verni az írógép homlokát…
Mit írjak, mit írjak, hogy mikor olvassa… Gyöngylájbis Petőfi szavai is eszembe jutnak. Minden szava anyásan forradalmas. Mit írjak Kanadába, ahol annyi a magyar, az erdélyi székely! Mit Ausztráliába, ahol már halott testvérem is van, de még ott az egyik élő is a kilenc közül. Anyám, véred és csókod hány országba jutott el? És nem csitul a kóbor székelyek honvágya sosem. Miféle levéllel üzenhetnék a korondi Lőrinc Béláéknak Kanadába? Mit írhatnék a Málnás fölötti havasról, mit arról, hogy Korond felett megvan ugyan a homály, de a könnyek ritmusát a törvényszegő székely lobogók is zizegik a szélben. Mit írhatnék, hogy ne fájna nekem, tudván tudva, hogy a székely vezértáncos Lőrinc Béla attól ne ordítana a fellegekig, haza üzenvén azoktól fájdalmában…
Milyen jelrendszert lehetne kitalálni, hogy az végre békében hagyná a honvágyba beleöregedetteket? Mit írjak, hogy mikor olvassa, Kanada minden templomában megszólaljon az ének: Korond felett van egy homály,/ az én rózsám alatta áll./ Gyere ki, rózsám alóla,/ megver az eső alatta.
Belaktuk erdélyi székelyekként nagyját a földnek. Mit tudunk írni utánuk és érettük, hogy bennük a vágy és a szív össze ne keveredne az utolsó nyilalásig? Égnek hatalmas területen a városok. Dúl a vírus ott is. Mit írjak, hogy mikor olvassa Vera, testvérhúgom lánya tova San Francisco városától nem messze, San Carlosban meg ne könnyezné a még itthon élő székely testvéreit…
– Tág a világ édeseim, de itthon is elfértek, dologidő van ám itthon is… Anyám szava csillagok alatt sürgölődik. Kilenc hazajáró lelke gyermekéből hat él, vagy már halt idegenségben…
Mit írjak, mit írjak, hogy mikor olvassa, ne kapjon szívéhez, mert akkor megáll a szálló, caplató szekér, a hazajáró.
Dr. Fikker János:
Menekülők…
Tűnnek az arcok,magyarok a ködben.
Elárvult házak,kihűlt tűzhelyek.
Süppedő hantok, ősi temetőkben.
A szíveinkben, hegek,és sebek…
Mennek a társak,hosszú gyászmenetben.
Északra fel, és óceánon túlra.
Vigasztalanul, rettenetben.
Fohászokkal teli, a vándorok útja…
Elmegy a testvér, itt hagy a barát.
Kisért a hangja, az elvándorlónak.
Pótolhatatlan a sok testvér-család.
Nincsen hatalma, visszatartó szónak…
Tűnnek a társak, maradtak volna.
Jelenük, nem volt,jövőt nem ígértek.
Álmaikat a kor, sárba szórta.
Elmentek! És fájnak , a miértek ?!
1990.
Dr.Fikker János:
És fájnak, a miértek ?!
Miféle kor ez ?! Most is élni kell!
A túlélés, Íratlan,korparancs.
Még maradt talpalatnyi hely.
Számodra is, az Ég alatt…
Tekints körül, és láthatod,
sehol sem jobb az élet.
Gyötörnek,”vírusok”, bajok.
És sokasodnak, a „miértek” .
Valakik,rosszul cselekedtek.
„Bort ittak,vizet prédikáltak”.
Kósza szelek elé vetettek.
Süketek voltak,és hibáztak…
Elnézték, hosszú haldoklásban,
kínlódjon ,testvér ,és barát.
Álságosak voltak a gyászban.
Ma, részvételen a világ…
De élni kell ! És, hinni kell !
Az edzett, szívós megmarad.
Bízzál barátom,és figyelj,
az Út,Isten felé halad…
2020.11.20.