Helytállásuk követendő

A magyar hadtörténet talán legnagyobb tragédiája következett be a Don-kanyarban, az 1943. január 12-én elindított orosz ellentámadásban, melynek során a többszörös túlerőben lévő szovjet haderő tankjai valósággal legázolták a csupán kézifegyverekkel felszerelt magyar katonákat, és áttörték a folyó mentén szeptember óta megmerevedő frontvonalat. Ennek ellenére a honvédek még napokon keresztül tartották magukat a minden tekintetben egyenlőtlen küzdelemben. Január 17-én azonban bekövetkezett az elkerülhetetlen: a front összeomlott, és a visszavonulás fejvesztett menekülésbe váltott.

A következmények ugyanakkor még a legborúlátóbb elképzeléseket is messze meghaladták, hiszen becslések szerint 120 ezer fő sebesült meg, halt hősi halált, vagy tűnt el az eredetileg 207 500 lelket számláló második magyar hadseregből. Ebből 100 ezerre tehető a doni ütközet áldozatainak száma, a többiek a végtelen orosz hómezőkön hazafelé vánszorogva fagytak meg, estek fogságba vagy vesztek éhen. Pontos adatokkal sajnos a mai napig sem rendelkezünk az áldozatokra vonatkozóan.

A bekövetkezett tragédiának szerteágazó okai voltak. Az utánpótlás akadozásától, hiányos felszereléstől és fegyverzettől kezdődően az elhúzódó harcokig (a túl széles, mintegy 200 km-t kitevő frontvonalon), a létszámában is fölényben lévő, de ugyanakkor amerikai élelmiszerrel és fegyverekkel bőségesen ellátott szovjet hadseregig több minden közéjük sorolható. És ne feledkezzünk meg a kegyetlen hidegről sem, mely az éhség mellett szintén próbára tette a magyar katonák tűrőképességét. A támadás napján a hadtestnapló szerint –42° C fokot mértek, de az elkövetkező időszakban sem „emelkedett” –30° C foknál magasabbra a hőmérséklet. Ilyen metsző fagyban pedig nemhogy a harc, hanem már a helyben maradás is kimagasló hőstettnek számított a szolgálatukat zömében nyári egyenruhában teljesítő katonák részéről.

Büszkén, de ugyanakkor honfitársi részvéttel emlékezhetünk hát rájuk, hajthatunk fejet jelképes sírjaik előtt, és helyezhetjük el rajtuk a kegyelet koszorúit. Helytállásuk ugyanakkor legyen számunkra követendő az idők végezetéig, emlékük pedig áldott.