Hiányos puzzle

Napok óta folyamatosan azon pörög fáradt agyam, hogy vajon mikor lehetek végre a családom körében. Hiszen ki ne vágyna arra, hogy a legfontosabb emberekkel legyen, amikor a nagyvárosi élet már teljesen felzabálta. Olyan képek lengik be gondolataimat, ahogyan édesanyámmal sütünk, édesapával tévézünk, a testvéremmel pedig azon vitázunk, ki egye meg az utolsó kocka csokit.

De aztán mindig eszembe jut a szomorú valóság. Az én családom olyan, mint egy százdarabos kirakós, amelyből mindig hiányzik egy-egy fontos rész. Mindig más darab. Évek óta ünnepnek számít már az is, ha mind a négyen egy asztalhoz ülhetünk le vacsorázni. Valaki mindig külföldön van, vagy Kolozsváron, vagy bárhol, csak nem otthon. Először apa döntött úgy, hogy németföldön keres munkát, pont akkor, amikor testvérem Kolozsváron elkezdte egyetemi éveit. Aztán édesanyám is csatlakozott szeretett férjéhez. Akkor teljesen egyedül maradtam otthon, annál rosszabb már nem lehet. Egy évre rá én is elhagytam a családi fészket, testvérem ment külföldre, szüleim maradtak otthon. Bonyolult.

Sokszor hallom rokonaimtól, hogy mindennek az oka az, hogy itthon nem lehet megélni. Talán így van, talán nem, de engem dühít a tudat, hogy a pénzkeresés miatt szinte soha nem lehetünk együtt. Tudom, hogy mindenki a saját életét éli itt vagy ott. Én is boldog vagyok, hogy Kolozsváron tanulhatom azt, amit igazán szeretek. Testvérem is boldog, hogy mérnökként sikeres lehet. A szüleim is örülnek, hogy mi boldogok vagyunk. Illetve örültek akkor is, amikor noha távolról, de biztosítani tudták anyagi gondjainkat.

De én mégis görcsösen ragaszkodom a régmúlt időkhöz, amikor még mind egy fedél alatt éltünk, családként. Hiányzik az, hogy tele legyen a ház, hogy a fürdő használatáért sorba kelljen állni. Holnap hazautazom, hozzáadva egy adagot a kirakóshoz. De még mindig ott lesz a negyedik rész, amely hiányosan áll majd.

Karácsonykor, ha minden jól megy, teljes lesz a puzzle. Akkor újra négy tányér lesz az asztalon, négy fogkefe a fürdőben, négy kávét főzünk majd, négyszer annyi fát teszünk a tűzre. Habár a hó lehullott már, de én úgy érzem, még nagyon sok idő van addig.

Bartok Barbara