Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy rájöjjünk, az életnek nem arról kellene szólnia, hogyan rejtsük el a hibáinkat, hiszen tökéletlenségeink tesznek igazi nővé, férfivé, emberré. Sokszor elmosolyodok, amikor hallom, ahogy a gyönyörű barátnőim panaszkodnak magukról: „narancsbőrös a fenekem”, „nagy az orrom”, „csontos az arcom”, „széles a csípőm”, és a listát folytathatnám reggelig. Vagy amikor a fiú barátaim azt próbálják bizonygatni, hogy mennyire jól néznek ki, miközben teljesen, de teljesen másképp érzik magukat. A 21. század nagy feladata az elfogadás. De mennyire érdekes az élet, és milyen érdekes az ember, aki elégedetlen önmagával egész élete során! Jól nézek ki? Elég vékony vagyok? Nem idejét múltak a ruháim? A hajam még mindig kócos? Ha rám néznek mások, mit látnak, hogyan látnak?
Ülök a kanapén, a csésze kávé a kezemben, nézegetem a fotóalbumjaimat a telefonomban, elkezdem elemezni magam, és – mint sokan mások, akik ilyen műveletekbe bonyolódnak – elgondolkozom azon, amit látok.
2017: Valahogy az a lány más volt, mint most. Életvidám, a kisugárzása erősebb, jókedvű és energiával teli. Jó, de nem tetszik a stílusa és az öltözködése, az alakja sem, egy kicsit dagi.
2018: Hmm. Elmegy, nem rossz, de lehet jobb. A haja lehetne hosszabb vagy rövidebb. De így sehogy sem jó.
2019: Emlékszem, boldog voltam. És jól éreztem magam. Borzosan. Karikás szemekkel, amit az egyetemen töltött hosszú napok, majd az azt követő tanulás okozott. De az akkori képeken rendre mosolygok. Kicsit csámpásan, de mosolygok.
2020: Jól érzem magam. A fülem nem lett kisebb, pont akkora, amekkora volt. Az arcom nem lett vékonyabb, pont olyan pufók, mint eddig. A hajam nem hosszú, de nem is rövid, olyan maradt, amilyen volt. A súlyom, na jó, az kevesebb, de lehetne több is, az sem zavarna. Szóval – visszagondolva – nevetséges az egész, hiszen egyáltalán nem az az ember vagyok, aki a külsőségekre koncentrálna, úgyhogy mosolygok magamon és az életen. Pont azt az igazságot élem meg, amit oly sokan mások is. Idővel szépen lassan rájövünk, hogy nincs semmi baj velünk. Tehát amikor elégedetlenül nézegeted magad a tükörben, mindig gondolj arra, hogy valahol a világon valaki éppen azt találja benned a legszebbnek, amit te utálsz magadon!