Hinni! Bízni!

Aki az átlagnál jobban ismeri, követi a sporteseményeket, könnyen megfigyelhette, hogy a labdajátékok, csapatsportok közül a labdarúgás az, ahol nem sikerült a tényleges játékidőt kiszabni. A hagyományos 90 percnek a jelentős része akár úgy is eltelhet, hogy a labda nincs játékban! Ez pedig az „időhúzó taktika” melegágya. A döntéshozók nagyon jól tudják, ha más sportágak mintájára a fociban is megállítanák az órát partdobás, szabadrúgás, szögletrúgás, tizenegyes stb. előtt, bizony a mérkőzések simán eltartanának két órát, vagy kettőt s felet. Ezt még megtetézhetné a hosszabbítás, amit a kieséses rendszerben vagy döntőben előír a szabályzat (általában 2×15 perc).

Három órát focizni? Képtelenség. Szóba jöhetne esetleg az a megoldás, hogy mondjuk kétszer 30 perc aktív időt tartson egy labdarúgó-mérkőzés, de személy szerint nem támogatnék ilyesfajta újítást. Mindjárt mondom, miért nem.

A focimérkőzések idején tapasztalt szándékos késleltetés, időhúzás vagy véletlenszerű „holt idő” viszonylagos pótlására találták ki azt, hogy a játékvezető tetszés szerint dönthet a 90 perc utáni hosszabbítás időtartamáról. Az átlag 3–4 perc, de Angliában jegyeztek már 10 percet is. Talán nem kell különösebben ecsetelni, magyarázni, hogy a 90 perc utáni ráadás nélkül más lenne a futball története. Sokszor más győztesekkel, más vesztesekkel, más továbbjutókkal, illetve sok döntetlennel.

A ráadásnak különleges a varázsa. Némelyik csapatnak és szurkolóinak rémület, a másiknak remény. Rengeteg a bánatos és örömteli fordulat! Idegek harca, jellem, lelki és testi erő próbája. A minap láthattuk, a labdarúgó-világbajnokságok két legeredményesebb országa, Brazília és Németország is a 90 perc utáni ráadásban szerzett győztes gólokat úgy, hogy azok nélkül (a döntetlenekkel) talán nem jutnának tovább a csoportból. Megmutatták (nem először!), hogy hinni, bízni kell mindaddig, amíg van csipetnyi esély a győzelemre, győztes gólra. Perceik, másodperceik maradtak, és kihasználták!