Keressük a fényt!
Egy több évezredes emberi tapasztalatot foglalt tömör mondatba a Könyvek Könyve, mis...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Nagysikerű könyv és film címét parafrazáltam. Egy kutatás ugyanis a fiatalok koncerttermektől való távolmaradását fájlalja, nem szeretik a komoly zenét. Mivel évek óta tapasztalom, hogy kisvárosunkban a Plugor Sándor Művészeti Líceum év végi hangversenyén állóhelyet is alig találni, íme, néhány gondolatom.
Maga a szó – komolyzene – ijesztően hat némely fiatalra. De hát tessék megpróbálni a Sevillai borbélyt – minden akkordja csiklandoz, a zeneszámokban gyakori scherzo pedig viccet, tréfát jelent!
A baj az, hogy valóban van valami betokosodott, porlepte konzervativizmus a „komoly”-zenei életben. Régi időkben a komponistákat általában szerződés kötelezte, hogy időnként valami új darabbal lepjék meg a közönséget, ami abszolút természetes volt, ma viszont ugyanazokat a klasszikus darabokat halljuk évadról évadra. Nem csoda, mert a modern zeneszerzők annyira eltávolodtak a közízléstől, hogy többnyire egymás kínzására – mert nem mondhatom, hogy gyönyörűségére – írják inkább nyikorgásnak, ricsajnak, mintsem zenének nevezhető műveiket. Egy mazochista sem fog otthon feltenni magának egy Schönberg-kompozíciót, ezért marad a régi Brahms, de százhuszadik meghallgatáskor már unjuk, mi tagadás.
A zenei nevelést ha nem a kisgyerekekkel kezdjük, később már túl késő. Azonban a zeneoktatást maholnap kisöprik az iskolákból, énekórán a tanci bepótolja a döcögő mateket. Soha nem felejtem, sok évvel ezelőtt sérült, 8-9 éves gyerekeknek lejátszottam Prokofjev Péterke és a farkasát, valamint Rossini-nyitányokat. Oda voltak az örömtől, táncoltak, vezényeltek – többet ért és érez egy gyerek, mint gondolnánk. Emlékszünk a Bernstein-féle zenenépszerűsítő sorozatra? Óriási sikere könnyedségéből, humorából fakadt. És a bevezetőben említett diákhangversenyek is azért népszerűek, mert Sebestyén Lajos összekötő szövegei, baráti gesztusai emberközelbe hozzák a Nagy Műveket.
Egy angol hegedűs zseni, Nigel Kennedy bohóc-frakkban, punk-frizurával játssza Bachot hihetetlen ütemben, magasról pottyantva a sznobok fintorára. Nem feltétlenül csodálom, de ha néhány srácot megnyer az igazi muzsikának, jól teszi. De addig is lehetne apró célkitűzés, hogy legalább a zenetanárok fáradjanak el a sepsiszentgyörgyi zenei eseményekre. (Nem a százharminc decibeles bulikra gondolok.)