Honfoglalóim ébresztője

Ünnepek valának a napokban minálunk. Csendesen jártunk, ingáztunk feleségemmel. Hol ő, hol én rándultunk ki, venni és behozni valamiket asztalra, edénybe. Az edényen korondi csodacserépvázákat értek. És értem azt is, miért nincs egy közös, egybefoglaló tabló az egykori, a néhai tanárok arcképeivel abban a szent faluban, ahol néven nevezik a madarakat, fákat, a gödröket is.

Baloldalamon a nagy ablak, én jobboldalon a reggeli fényforrástól asztalom mellett. Csendes a szeptemberi reggel, bennem sem kajtat se jaj, se égiháború; mert van úgy, hogy fáradtan ébred az ember, arra sem lévén ereje, hogy egyik lábáról a másikra ugrálva kerülje e verset, mert csak a ritmus, aztán a sodrás még hátra. Nézek bele a mindenségbe, amelyben oly sok semmiség jutott ennek a népnek idelenn, aztán rendre utánanézünk. Csak ne kelj fáradtan te magad is néma reggelekbe, még idelenn.

Ebben a mozdulatlan, módos pillanatban sárgamellényes madár köt ki az ablak peremébe kapaszkodva. Egyetlenszer, ha szusszantunk együtt, megnézett nyugodtan. Ismerősként kezelhetett, akár én őt, átrebbent az orgonafájukra, haza! Cinege volt! Egymásra ismertünk, de én nehezebben viselem már a boldogító, a villanásnyi fölismerés örömét. Négy éve etetem őket, a mellénykés cinegéket, minden tavasszal, sokféle mag, növény érlelődésekor elhagynak engem, surranva csapatoslag egy másik, tudom, hogy közeli otthonért, kinn az erdős széleken.

Úgy vitte belőlem a reggeli semmittevés szomorúságát, ahogy meg is töltött örömmel a látogatása. És azonnal a konyhába, van bőven a napraforgómagból, nosza, fél literrel és a szokásos drótkefével én kirebbenek, kerülöm a sarkot, az orgonafán a mindenkori madáretető, az otthona vagy száz itthoni meg vendégmadárnak, kitakarítom, égi áldásként belé a fél liter magot.

Egymagam vagyok. Enniük még nem adhatok, de jelentettem magam is a drága hírvivőnek: vagyunk, jöhettek, várunk szeretettel. Uram! Hát ezt a mát is megértem?! Önthetem cinegék elé a hálám jelét tán egész télen.