Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Akárhogy forgatom a szót, csak oda lyukadok ki, hogy saját honunk megismertetése, szűkebb környezetünk elfogadtatása elsősorban tettekkel a legmeggyőzőbb Ez tulajdonképpen akkor jutott eszembe, amikor Székelyudvarhely mellett, Szejkefürdőn felballagtunk a kéttucatnyi székely kapu alatt, a különböző mintázatok fantáziadús faragóinak ízlését, türelmét, művészi élményt nyújtó kiállítását megcsodálva, s az élménysor elkísért fel egészen a síremlékig, a legnagyobb székely sírjáig.
Nos, itt ért a meglepetés – vagy talán nem is volt az? –, a szépen bekerített sírhely körül tucatnyian nézegették a látványt, főleg a gyerekek járták körül a bekerített részt, be is léptek volna oda, de a felnőttek, a szülők visszatartották azzal, hogy oda belépni nem szabad. Akkor hogy tették oda a virágokat? – méltatlankodott a kisebbek közül az egyik. S mivel észrevettük, hogy bizony nem érthetik a márványtáblára vésett szöveget, megszólítottuk őket. – Tudják, ki nyugszik itt? –kérdeztem tőlük. Persze, hogy nem tudták, honnan is tudták volna. Erre bátorodtam fel, s néhány mondatos magyarázattal szolgáltam. Meg kell mondanom, nem sikertelenül.
Kiderült ugyanis, hogy ők, a két család azzal a pár gyerekkel éppen Moldva szívéből, Jászvásárból érkezett, s ők bizony nem hallottak eleddig a legnagyobb székelyről, és mondhatom, kíváncsivá sikerült tennünk őket, sűrűn emlegetve a Székelyföldet, amelyről imígyen meggyőződhettek, hogy az biza létezik, és ilyen látnivalókkal kedveskedik az erre járóknak, mint ez a Mini Erdély, a székelykapu-sor, a borvízmúzeum. Köszönték is a történelemleckét, mi indultunk egyik irányba, ők a másikba, s valahányszor szembetalálkoztunk a minikastélyok sétányain, megannyiszor mosolyogva bólintottunk egymásnak.
És amit megfigyelhettünk: azon a délelőttön – pénteki nap volt – az odalátogatóknak legalább nyolcvan százaléka román nemzetiségű volt. Egyénileg, csoportosan szállták meg az oldalt, s ami ugyancsak feltűnt: minden zajongás, manele, kiabálás nélkül, még a gyerekek sem rohangáltak, annyira lekötötte őket a látnivalók sokasága. És ami szintén meglepett: nem kerülték el a kellő magyarázattal, nyilván román nyelven kedveskedő Orbán Balázs-emlékházat sem!