Isten éltessen, iskolám!

Habár a 340 évből csupán nyolc évet kaptam a Nagy Mózes színes életéből, ez pontosan elég volt ahhoz, hogy büszkeség töltsön el. Nem olyan régen még én is kantás voltam, és azt hiszem, ez életre szóló titulus. Kantásnak lenni tényleg valami különös érzés, felemelő. Ezt nem érti az, akinek nem volt benne része, de az a 300 meg annyi év magával tudja ragadni az embert. Nagy Mózes szelleme tényleg létezik, és tényleg tovább él bennünk, minden ott tanult nemzedékben.

Kantásnak lenni nem csak annyi, hogy van egy iskola, ahol tanulsz. Kantásnak lenni elvárás. Ha rászánod magad, hogy oda jársz majd iskolába, akkor vállalod a felelősséget, hogy öregbíted a hírnevét. Elfogadod, hogy Háromszék egyik legöregebb és egyik legjobb sulijába mész, ahol nem lazsálhatsz a sarokban dísznövényként. Ha kantás vagy tanulsz, előadsz, szerepelsz, versenyre jársz, dolgozol és pont.

Kantásnak lenni család. Abban a pillanatban, hogy először belépsz a magas vaskapun, te már egy hatalmas közösség tagja vagy. Egy olyan közösségé, amelynek tagjaival mindig lesz közös témád. Ha más nem, egy tanár, egy labor, a fumiklub, vagy Böbe néni a bódéból. És akármennyire hatalmas ez a közösség, szinte minden tagját ismered, láttad már az udvaron, vagy mesélt róla valamelyik tanár.

Kantásnak lenni tanár–diák barátság. Mindegy, hogy tanított vagy sem, mosolyogva köszönsz neki most is az utcán. Mert ő tanította meg a matekképletet, az eposz műfaját, a kiválasztó rendszert, vagy énekelte a katedrán ülve, hogy „a nevem alu-mi-ni-um edéény”. És nem utolsó sorban, ő tanított meg felelősségteljes, őszinte embernek lenni, aki vállalja hibái következményét. Ő, az a kedvesen szigorú tanári kar.

Kantásnak lenni himnusz. És már cseng is a fejedben, hogy valaki egyszer a fényre gondolt, valaki egyszer álmodott. Nincs olyan kantás, aki ne tudná a szöveget, hiszen nincs olyan ünnepség, ahol ne csendülne fel.

Szóval kantásnak lenni egy életre szóló büszkeség. Isten éltessen, NMG!