Itt voltak a cigányok

Lehet, hogy vannak olyanok, akik most, 32 év elteltével is magyarázni próbálják az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményeket, hogy vajon mi és hogyan történt akkor, nos, nekik előrebocsátom, részemre kérem, ne tegyék, én ott voltam, tudom mi történt. Csak azért jutnak eszembe most ezek az események, épp a 32. évfordulón, mert szembe jött velem az interneten egy cigány ember, Puczi Béla képe, aki szintén ott volt akkor a marosvásárhelyi porondon, sőt, nemcsak, hogy ott volt, de sokadmagával a magyarok segítségére sietett akkor, amikor szükség volt rá, és akkor, amikor ezt mások nem tették meg.

Puczi 1990 utáni szomorú története ismeretes: itthon a román hatóságok elítélték, aztán Magyarországra került, ahol számkivetettként élt, és végül szegénységben, elhagyatottan halt meg 2009-ben (Sáromberkén született 1948-ban). Jóval halála után, 2017-ben avattak neki egy emléktáblát a budapesti Nyugati pályaudvarnál, melyen ez áll: „Puczi Béla 1948–2009. Társaival megvédte a magyar tüntetőket a lincselni készülő tömegektől. Marosvásárhely 1990. Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!”

Ez az a jól ismert felkiáltás volt, mely Marosvásárhelyen is többször felzúgott 1990. március 20-án az esti órákban, és amely segítség nélkül csak a Jóisten a megmondhatója, mi történt volna. A cigányok viszont megmentették, szó szerint a magyarokat, de miért is? A semmiért.

Schmidt Mária, a budapesti Terror Háza Múzeum igazgatója mondta 2010-ben többek között erre is reflektálva, hogy bizony van, amiért pironkodnunk, hiszen Puczinak tíz évet kellett arra várnia, hogy politikai menedékjogot kaphasson Magyarországon. Nem tudom, ezért kik a felelősek, kiknk kellene valóban pironkodniuk, de talán ez már nem is annyira érdekes. Annál több lenne a tanulság viszont, amit le kellene vonnunk nekünk, magyaroknak még 32 év elteltével is ebből az esetből. Vagy feltehetnénk legalább a kérdést: életünk folyamán mikor siettünk legutóbb egy másik népcsoport, tőlünk különböző nyelvű, fajú ember segítségére? Vagy csak az ítélkezésben, a mások megszólásában maradtunk és vagyunk mindig élenjárók?