Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Különösebben nem lephetett meg senkit, aki valamelyest jártas a hazai baráti viszonyokban, hogy a hokisok terítékre kerültek himnuszéneklésért. Minket érzékenyen érint ez a jégkorongos történet, mert ez a szerzemény, ha nem is hungarikum, de legalábbis székely ikon, olyan jelkép, mely számon kér és felemel, ostoroz és bátorít. Mint a himnuszok. Ezért is időtállóak főleg az egész nemzethez szólók, ezért állít talpra, kalaplevételre, ha valamilyen jeles alkalommal felcsendül.
Emlékezetembe idéződik egy magyar film jelenete, amelyben a sztrájkoló, tiltakozó tüntetőkre lovas rendőrök támadtak, s valaki a tömegből lekapta a sapkáját, s kezdte énekelni a magyar himnuszt (ugyanaz volt, mint ma, és mint száz évvel ezelőtt is.) Így kapták le fejükről a sisakot a hokisok is a szlovéniai világbajnokságon, amikor a magyar győzelem után felhangzott a magyar himnusz (ez kötelezően vele jár a győzelemmel), s utána a magyar szurkolók, s velük együtt a magyar nemzetiségű játékosok mindkét válogatottból elénekelték a székely himnuszt is – tudjuk meg a híradásokból. Ám tegyük hozzá: a román játékosok, illetve az idegenből honosítottak nem rakták vissza a fejfedőjüket, végigvárták a befejezést is. Mert ez így illik, ez hozzátartozik a csapattársak iráni tisztelethez, s ahogy a román nemzetiségűek mondták, megbonthatatlan barátságukhoz.
Ha megbüntetik az énekeseket, az sem lesz előzmények nélküli. Himnusz-éneklésért osztogattak pofonokat már a két világháború között is, igen a rendszerváltás előtti években, festettek le zöld füvet más színűre, s tiltottak le zöld színt színházi plakátról.
Azt nem tudhatom, mi járt volna Bágyoni Szabó Istvánnak, Nagy Palinak és nekem, ha történetesen a huszonnégy ágyas egyetemi kollégiumi szobából – négyen voltunk magyarok – valaki felismeri, hogy bizony mi karácsony estéjén, éjfél körül, némi mulatozás után hazatérve ágyaink mellett mereven állva elénekeltük a magyar himnuszt. Nagyon halkan tehettük, mert nem ébredt fel senki. Avagy nem tudta, hogy mit énekelünk.
Még egy mosolyt érdemlő jelenet: a Szemerja negyedi Golgota vendéglő mellett dombon felfelé tántorgó atyafi énekel: Trei culori cunosc pe lume… S válaszol is rá: piros, fehér, zöld! Ez vajon pofban mennyit ért volna?