Jelképek életünkben

Mintha ma is látnám nagyapámat zsákoláskor! A búzával vagy liszttel telt zsákot maga elé helyezi, két erős kezével megmarkolja a zsák száját, könnyedén megmozgatja, sőt egyszer-kétszer meg is emeli a tele zsákot, hogy jól helyezkedjen el benne a liszt vagy a búza. Ezután következett aztán egy gondosan végzett művelet, amely figyelmet s kézügyességet követelt meg. Jól be kellett ugyanis kötni a zsákot, hogy amikor vállra kapta a csekély (!) nyolcvan kilós terhet, illetve majd szállítás alkalmával a szekéren ki ne oldódjon, el ne folyjon belőle a búza avagy liszt.

A zsák szájának a bekötése mint mesterfogás! A hanyag összemarkoláshoz semmi köze! A nyitott tele zsák peremét, a két szemben álló „ajkat” összeszorítod középen, majd jobbra is, balra is haladva harmonikaszerűen összeszeded, öt ujjad között megtartod, s másik kezeddel az ujjak alatt a „hurkákat” a száj egyik sarkában rögzített madzag egyik, majd másik felével is egyszer-kétszer szorosan körülcsavarod, és elsőnek egy egyszerű csomót kötsz, következőként pedig egy alaposan meghúzott csokorra kötöd a madzagot.

A többnyire kenderből szőtt vászonzsákok szerepük, gyakorlati hasznuk mellett szépek is voltak. Mifelénk általában hosszanti, piros, kék vagy barna csíkozással díszítették, s megkülönböztetésül – hogy csépléskor vagy a malomban könnyebben felismerhetők legyenek – a tulajdonos nevének monogramját is belevarrták. Édesanyám hetven évvel ezelőtti hozományából is maradt még néhány olyan darab, amely őrzi leánykori nevének kezdőbetűit, az M. I.-t.

Hogy a zsákoló erejét próbára tették az ilyen zsákok, az nem vitás. A 120–130 centi magas és 40–50 centi széles alkalmatosságok súlya búzával töltve hozzávetőleg 80 kilót nyomott! Mintegy kis „kontyba” vagy „virágcsokorba” csúcsosodó kötésükkel a katonás rendbe egymás mellé állított díszes tele zsákok látványa a biztonságos jövőt, a család megélhetését vetítették előre…

Nagyon fontosak jelképeink! Erre gondolok mostanában újból, amint például Kézdivásárhely csernátoni kijáratához közeledek. Néhány száz méterről már az ember szemébe tűnik egy kiemelt ponton álló térplasztika. A monumentális hatást keltő kompozíció három kiemelkedő, szép erezetű fából készült fő eleme a város mai hivatalos címerében megtalálható három aranyló búzakalászra utal, de tulajdonképpen  búzával vagy liszttel telt stilizált zsákoknak tűnnek, tehát jelentését tekintve a búzakalásszal érintkezik ez a hármas alakzat, s jólétet, biztonságos jövőt ígérhet a városlakónak.

Ilyen üzenetet fogalmazhat meg bizonyára Bánffy Barbara, a művészetnek elkötelezett fiatal alkotó köztéri munkája, aki alig tíz évvel ezelőtt fejezte be általános iskolai tanulmányait Szentkatolnán, s akinek eddigi pályája is elégtétellel tölti el egykori magyartanárát és osztályfőnökét…