Jézusvárók

December elején már fehérbe öltözött a havas. Éjjelente farkasüvöltés rázta meg a tanyavilág csöndjét, melyre láncra kötött kutyák dühös csaholása volt a válasz. Itt a hű házőrzőket éjszakára kötik meg, mert a szabadon hagyottakat a farkasok becsalják a sűrűbe, s ott az éhségüket csillapítják velük. Mindenki azt hitte, hogy beköszöntött a tél. A jószágok beszorultak az istállókba, még az egész ősszel kóborló lovak is hazakullogtak, s dacos fejüket lehajtva engedték gazdáiknak, hogy féket húzzanak a fejükre és a szénával teli jászol mellé kössék őket. Szénából bő termés volt idén. Nemcsak a csűrök teltek meg dugig, hanem magasra rakott kazlak is hirdetik, hogy áldás volt e tájon.

Akinek még nem volt elegendő tűzifája, az minden más dolgát félretéve szekerével elindult az erdőre nyírfáért, mert az a kályhában nyersen is elég. Ezt a fát nagyon kedvelik a helybeliek, mert gyorsan nő, a lefejtett fehér kérge pedig kiváló tűzgyújtós. Régi tapasztalat, hogy a kéményekből felszálló füst útja megmutatja a következő napok időjárását. A füst pedig lefele kezdett szállni a völgybe, északnak tartva, ami aztán hozta is az időjárás megfordulását. Advent utolsó hetében szokatlanul enyhe idő köszöntött a tájra. A hóból jég lett, majd a jégből sár. Már éjszaka sem fagyott meg a megázott föld, pedig az égbolt tiszta volt, ragyogtak a csillagok. Az öregek csóválták a fejüket és a bundasapkáikat kalapra cserélték. A gyerekek szögre akasztották a már kipróbált szánkóikat, és újból előkerültek a kis gumicsizmáik. Ha ennek a falucskának címere volna, akkor ebben a gumicsizma is benne lehetne, hiszen ez a
leggyakrabban használt lábbeli. Reggelente gumicsizmás gyermekek hada indul a központban lévő iskolába, s a lábbeli tekintetében a tanítónőjük sem különbözik tőlük. Ezek a gyerekek elevenek, zsibongnak lefelé a sáros úton, legtöbbjüknek már naponta megvan a reggeli előtti tornaórája. Van aki lovat abrakol, marhát etet és itat, mások tűzifát hordanak be a házba, kisebb testvérüket etetik, öltöztetik. Itt mindenkinek van testvére, nem is egy, hanem legalább kettő-három. Ezek a gyermekek, amint megtanulják édes anyanyelvüket, minden felnőttnek azt köszönik, hogy dicsértessék a Jézus Krisztus!

Jézus születésének ünnepére készülődve a havasi tanyavilág néhány esztendeje városról felköltözött tanítónője meghívta kis tanítványait a kertjében lévő kápolnába, egy közös imára. Jöttek ide a gyermekek máskor is hálát adni és imádkozni, egyedül vagy a szüleikkel, de ez volt az első alkalom, amikor együtt volt az egész osztály. Tizenhat gyermek, hat évestől tíz esztendősig. Vidám kacagásuk messzire elhallatszott, ahogyan libasorban lépdeltek tanítójuk mögött csizmanyomból, csizmanyomba. Felérve a dombra, körbeállták a háromágú haranglábat, majd a negyedikes Ádám harangozott annyit, ahányan ők voltak. Szólott a kis harang, vitte a hírt messze, hogy Istent dicsérni gyűltek itt ma össze. Bent a kápolna oltárán kis gyertyaszál égett, s mindenki leült egy-egy csutak székre. Senki sem kuncogott, áhitat ült valamennyi gyermek szemén. Érezni lehetett, hogy ott van még valaki, akit ember csak a szívével láthat. Neki adtak hálát sorban a kis lelkek. Összekulcsolt kézzel imát zengett ajkuk, majd egyenként hangosan kimondták, hogy miért hálásak. Gyermekszájból manapság ritkán hangzanak el ilyen érzések, gondolatok. Egyikük azt mondta, hogy azért hálás, hogy megszületett, a következő ugyanezt fogalmazta meg másképpen: azért, hogy Isten megteremtette őt. Volt aki a kápolnában lévő együttlétért volt hálás, mások a családjukért, a testvérkéjükért, a mindennapi betevő falatért, a házukban lévő melegért, a családjuk egészségéért. Meghitt együttlétük alatt a gyerekek kérést is fogalmazhattak meg Jézuska felé. Egyikük sem kért dobozba csomagolható dolgot. Közülük a legkisebb testvérkét kért, mert neki csak egy testvére van, s a többieknek mind kettő-három. Legyen szeretet a szívekben, legyen béke a Földön, legyen béke a családokban, a szüleim érjenek szerencsésen haza a külföldi munkahelyről, a testvéreim jöjjenek haza karácsonyra! – hangzottak szerre a kérések. Két kisfiú havat kért… Mire fölfele tekintve mindegyik gyerek elrebegte a fohászát, a tanítónő könnyei lecsordultak szemei sarkán. Ekkor értette meg igazán, hogy miért is kell ő a havason szolgálja népét, s nem egy városi iskolában. Átölelte tanítványait és együtt sírtak örömükben, mert mindannyian érezték, hogy ott van velük Jézus.

Sepsiszéki Nagy Balázs
Csinód, 2019. december 24.