Johannis

Méltányolandó, hogy a román államfő nem félt bejönni az oroszlánbarlangba. Nem félt Csíkszeredába összehívni a Hargita és Kovászna megyei elöljárókat, mintegy elismerve, hogy együvé tartoznak (hívhatta volna Kovásznát Brassóba és Hargitát, mondjuk, Besztercére).

Nem kapott idegrohamot, hogy elénekelték a székely himnuszt. Nem tért ki a válasz elől, amikor erről kérdezték, és azt mondta, nem csak a protokollszöveget kell meghallgatni, hanem azt is, ami az emberek lelkéből jön. Nem kerülte meg a történelmi példákat, igaz – némi joggal – azt mondta, szerencsésebb lenne, ha a politikusok nem ebből kovácsolnának politikai tőkét. Egyik oldalon sem. Mosolyogva reagált a székely zászlós ajándékra, bár nem vette át személyesen, viszont adott, személyesen, egy román zászlót.

Való igaz, figyelemre méltó következetességgel egyetlen­egyszer sem mondta ki sem a székely, sem a Székelyföld, sem a székely zászló kifejezést. Az államfő nagyon pontosan tudta, hogy mit akar mondani, és ettől semmivel sem lehetett eltéríteni. Kiszámított és racionális volt. Világosan látta: ha az amerikai nagykövetet visszakozásra késztette a bukaresti, ki tudja ki által irányított, agresszív nacionalista média a székely zászlós fotó miatt, akkor őt szét fogják tépni. Ott állt ugyanis „csőre töltött” kamerákkal a teljes központi sajtó, amelyik alig várta, hogy valamilyen hibán kapja az elnököt.

Az RMDSZ képviselői pedig – nagyon helyesen – akármit kérdeztek, nyomták a szöveget a szemlátomást előre megírt forgatókönyv szerint, s ezzel az eddigi legmagasabb szintre vitték a rólunk szóló vitát. Persze, ettől holnap nem lesz sem autonómia, sem hivatalos nem lesz a magyar nyelv; nem történik semmi. Akár azon is lehet vitatkozni, hogy ért-e az egész valamit, lesz-e bármilyen folytatása. De azt se tévesszük szem elől, hogy nem is olyan nagyon régen még minden „becsületes hazafi” előtt nyilvánvaló volt, hogy darabjaira hull szét ez a csodálatos nemzetállam, ha a helységek nevét magyarul is kiírják. Ki emlékszik már arra?