Jóra ne számítsunk

Van-e szükség a prefektúrára? – merül fel ilyenkor, amikor váltás történik a kormány helyi képviseletének élén. Abban tagadhatatlanul van valamennyi logika, hogy a kormánynak legyen helyi képviselője a megyékben. Az sem ördögtől való, hogy valaki ellenőrizze, hogy a helyi tanácsok és polgármesteri hivatalok által kiállított dokumentumok mindenben megfeleljenek az érvényben lévő törvényes előírásoknak. Ilyen intézmények máshol is vannak.

Románia természetesen a „nagy testvérként” ajnározott francia modellt vette át, és csinált belőle „eredeti román” intézményt. Megtartotta viszont az ultracentralizált rendszert, és azt a fennhéjázó álláspontot, hogy aki az ország területén él, az „mind francia”. Hogy ez mennyire nem így van ott (sem), azt akármelyik sportcsapatukon (is) megnézhetjük, amelyekben fehér ember csak mutatóban (ha) van.

A székelyföldi prefektusok csúcsra járatták ezt a felfogást. Legfontosabb célkitűzésük ugyanis egyáltalán nem a kormányprogram alkalmazása volt, vagy netán az, hogy esetleg ne csak a kormány érdekeit képviseljék itt, hanem a megyéét is Bukarestben, ha már ők az „összekötők”. Nekik határozott feladatuk volt: csírájában elfojtani minden rendű és rangú autonómiatörekvést, lehetőleg megakadályozni a székely-magyar nemzeti identitás bármiféle kibontakozását, minimális szinten tartani mindenféle – formailag megadott – etnikai, nyelvi jog alkalmazását.

Kiemelt szerep volt ugyanakkor a többségi nemzet „védelme”, a helyi hatóságok „elmagyarosító politikája” ellen, és jól fizetett, nyugdíjas állások biztosítása a prefektúrán, illetve az állami intézmények általa koordinált helyi kirendeltségeiben a tisztek, rendőrök, titkosszolgálatok (magától értődően) román családtagjainak.

Jóra tehát nem kell számítani, az új prefektus várhatóan hasonló mandátummal veszi át hivatalát, és biztosan számíthat elődje támogató segítségére, aki – visszakerülve a jogi osztály élére – gondoskodik e „szakterületen” végzett munka folytonosságáról.