Kalandom a demokráciával

Valamikor a nyolcvanas években, egy „aranykori” országos választás napján, este érkeztem haza egy utazásból, s záróra előtt fél órával mentem leadni voksomat. Személyim láttán a bizottság elnöke elővett egy papírlapot és kihúzta róla a nevem. Ráébredtem, már a feketelistán voltam, mert azt gondolták, nem jelentkezem, s a „szervek” számon kívánták tartani, kik bújnak ki a hazafias kötelességként beállított szavazási kötelezettségük alól. (Hogy aztán e fekete pontot fel lehessen használni a szegény polgár ellen alkalomadtán, például úgy, hogy ellenzékinek állítják be.)

Hát így jöttek létre a csodálatos választási eredmények, melyek szerint a kormánypárt, az egyetlen, 99,99 százalékos helyeslést és bizalmat ért el a megboldogult „aranykori” diktatúrában.

No de új világ virradt ránk, a pluralizmusé, lehetett már választani is, nem csak szavazni, s megnövekedett egóval ítélhettük ki döntőbíróként több jelölt versenyében a pálmát. Persze új turpisságokra derült egyúttal fény, én például négyszer adtam voksom ugyanazon polgármesterre, de ebből háromszor csupán azért őrá, nehogy vetélytársai kerekedjenek felül, mert annak beláthatatlan rossz következményei lehettek volna.

Magyarán szabad választójogom egyre behatároltabb területen mozgott, s már szó sem volt ama kezdeti illúzióról, hogy a jó és a még jobb közül az utóbbit juttassam győzelemhez. Az alkalmatlanok és elvetendők oly fölös számban tülekedtek a páston, hogy ott már másnak nem is jutott hely, s egyre savanyúbb kedvvel arra fanyalodtam, ha nem akartam teljes passzivitásba vonulni, hogy a legrosszabb és nagyon rossz közül a kevésbé ártalmasat segítsem hozzá a… kérdések megoldása elodázásának, vagy éppen a rombolás lehetőségéhez. A hangsúly a jelöltállítás mechanizmusának ellenőrzésére helyeződött át, onnan a politikai szervezetek alakítására, s ennek elemzése is megérne egy misét, ha a népakarat kisiklatásának okait vizsgáljuk.