Kapitánysors

Szorgos sporttörténet-írók műveit és statisztikáit tanulmányozva azt láthatjuk, hogy miként a közemberhez hasonlóan a fáraók, királyok, dúsgazdag sztárok, multimilliárdosok meghalnak – ki előbb, ki utóbb –, ugyanúgy a legjobb szövetségi kapitányok számára is üthet (élve) a pályafutás utolsó órája, amikor a „felső szerv” úgy ítéli meg, hogy valami valamihez viszonyítva kudarcnak számít és ok a kirúgásra.

A magyar labdarúgó-válogatott 1902-ben játszotta legelső mérkőzését, és csaknem 118 éves történetében összesen körülbelül ötven kapitány ült a kispadján. Sok? Kevés? Sok, ha arra gondolunk, hogy elméletileg ülhetett volna csupán négy-öt-hat is, de kevés, ha azt számoljuk, hogy a váltások átlaga meghaladja a 3 évet. Igaz, vannak „egymérkőzésesek”, és vannak átfedések, hiszen például Baróti Lajos vagy Sós Károly külön-külön és együtt is volt szövetségi kapitány.

A magyar szövetségi kapitányok közül Baróti Lajos a statisztika bajnoka, egyéni kinevezéssel összesen 117 mérkőzésen vezette a nemzeti csapatot, a mérlege 62 győzelem, 27 döntetlen, 28 vereség. Számára keserű vége lett a második megbízatásnak (1975–78), a szakvezetés kudarcosnak ítélte az argentínai vb-szereplést (1–2 a házigazdával, 1–3 Olaszországgal, 1–3 Franciaországgal), és menesztették. A magyar csapatnak akkoriban két világklasszisa volt (Nyilasi, Törőcsik), és alapelvárást jelentett a csoportkörből továbbjutni, ami azonban nem sikerült a kiváló ellenfelekkel szemben.

Eredmények szempontjából Sebes Gusztávé (Scharenpeck Gusztáv) a pálma, ő vezette ugyanis a legendás magyar Aranycsapatot. Olimpia szempontjából (1952) valóban aranycsapat, és olyan szempontból is, hogy az 1954-es világbajnoki döntőig négy évig veretlen volt. Az egyetlenegy vereség a Német Szövetségi Köztársaság elleni vb-döntő (2–3), amely miatt súlyos vádak érték Sebes Gusztávot. Ennek ellenére még majdnem pontosan két évig volt szövetségi kapitány, a korábbihoz hasonló sikersorozattal. Eközben többször ígérte, hogy az Aranycsapat 1958-ban visszavág, felér a csúcsra. Játékosállomány alapján erre megvolt minden remény, csakhogy Sebest elsöpörte a belgákkal szembeni 4–5-ös vereség, az aranyreményeket pedig elsöpörte az ’56-os forradalom. Történészek írták, mondták, ha nincs ’54, nincs ’56 sem.