Kárörömhiányban

Ronda, vén boszorkány fogalmazhatta meg az alapigazságnak nem nevezhető mondást, hogy legszebb öröm a káröröm. Na, belőlem ez az öröm is hiányzik, ahányszor csak eszembe jut, hogy Ukrajna beiktatta a törvényt, amely szerint kisebbségi nyelveken csak óvodákban és I–IV. osztályokban lehet oktatni, másutt tilos.

Na, itt szökhetne belém a káröröm, hiszen Ukrajnában 400 ezer román él! Most tapasztalhatja a román népnek az a része, s igen Románia is, mit jelent a csonkolt nemzet számára idegen közegben az anyanyelv kitiltása. Mert nekünk itt, ebben az idegenségben mindenről az jut eszünkbe.

És ne feledjük, hogy a Sztálin által szovjet Ukrajnához odavetett és most is azon a kötélen csüngő ún. Kárpátalján közös morzsoló malomba kerül a román és a magyar néprész! Hát ennek kellene örülnöm a vén boszorkány átka miatt?! Sose.

Inkább említem azt, hogy ilyen – gazdaságilag elnyomorított – országok szökdösnek bocskoraikban, mint kecskebogyó a deszkán. Zuhanásban vannak, de pusztítani akarnak minden áron. És óhatatlanul elém mered az is, hogy miközben alig van mit enni Romániában, az ortodox egyház óriási vagyonnal rendelkezik. Ma is. És a sztálinizmus idején is szent volt az egyház, vadul építkezett, miközben a székely falvakban tilos volt a gyermekeket templomba, hittanórára engedni. Engedjék meg éhgyomorra idéznem a költő, esszé-, regény- és drámaíró Székely János hozzám írt levelét (1984. október 24.) „Kedves Zoltán! Főszerkesztőmtől, Hajdu Győzőtől kaptam a megbízást, hogy azonnal írjam meg neked a következőt: versedből, melyet a novemberi számban közlünk, az imádkozni szót ki kellett cserélnünk; azt írta helyette, hogy „dalolni”. Nem volt már idő engedélyedért folyamodni. (…) Szeretettel üdvözöllek: Székely János.”

Ma pedig magyar, illetve egyházi iskoláinkat visszaállamosítják. Vissza, a sztálini időkre tekintek, még akkor is, amikor román iskolákat, katedrákat tiltanak le a koldusszegény Ukrajnában. Nem, nincs bennem káröröm, nem lehet. Anyám rám kiáltana a sírból is.