Kedves Testvéreim!

Világunkban és társadalmunkban széttekintve, szomorúan állapíthatjuk meg, hogy az önzés és a széthúzás sötét erői mind az embert, mint a közösséget magával ragadták. Az önös célok hajszolása, a másik emberre való oda nem figyelés, környezetünk kizsákmányolása, múltunk ostoba felejtése, kultúránk értékeinek a szándékos súlytalanítása mind olyan gond, ami aggodalommal tölt el. Bár a technika soha nem látott jólétet biztosít számunkra, az évezredes jézusi tanítás továbbra sem költözött az emberi szívbe.

A 21. század harmadik évtizedének küszöbét átlépve ideje lenne már önvizsgálatot tartani, és rádöbbenni arra, hogy egyéni életünk csak a kisebb-nagyobb közösség hálójában nyeri el értelmét. Rá kellene ébrednünk arra, hogy egyéni kiteljesedésünk és jólétünk közösségi fejlődésünk függvénye. Látjuk, hová vezetett az önzés! Az isteni parancsot feledve, amely a teremtett világ gondozásáról szól, a természetet kiraboltuk… Ilyen körülmények között – talán az utolsó órában – vészharangot kell kondítani! Ideje több alázattal és felelősségtudattal fordulni természet, közösség és embertárs felé annak érdekében, hogy a rombolás helyett az építés eszközeivé válhassunk.

A 2020-as esztendő egyben magyar nemzetünk egyik legnagyobb traumájának, a trianoni diktátumnak századik évfordulója is. Ám a szétszaggatott nemzet feletti siránkozás és vádolás helyett ismerjük fel, hogy bár országhatárokat el lehet mozdítani, a nemzet nem téphető szét! Ismerjük fel, hogy kultúránk, értékeink, nyelvünk és hitünk sokszínű gazdagságában mégis egységes. Ezeknek megóvása és megélése pedig olyan lehetőséget teremt, amit sem nagyhatalmi szándékok, sem aktuálpolitikai döntések megrendíteni nem tudnak.

Adja a gondviselő Isten, hogy az új év elsősorban alázatot és felelősségtudatot hozzon számunkra! Ismerjük fel, hogy odafigyelésünkkel és őszinte munkálkodásunk révén erősödhet meg magyar nemzetünk és emberi nemünk.