Kell-e a hazáért?

Évszázadokon keresztül és szinte mindmáig visszhangzott a szlogen, hogy a hazáért, ha kell, meg kell halni, piros vérünket kiontani! Ezért ölte egymást gazdag és szegény, kuruc és labanc, császár- és törökpárti, kálvinista és pápista, kommunista és fasiszta. Hogy egyik is, másik is magyar volt, az nem számított. A főnemességünknek mindegy volt, hogy milyen nyelven beszél az, aki megműveli a földjét. Ami öreg hiba volt, de szinte érthető a prenacionális korokban. Később már nem, de akkor már későnek bizonyult.

Nagyjából az első világháborúig tartottuk a tempót demográfiailag a szomszéd népekkel, a nagy törés Trianonnal kezdődött. Még hogy nem tudunk „szolganépek” lenni! Mint pld. a finnek. Akik a kétszáz éves cári uralom alatt szaporodtak fel az addigi létszámuk többszörösére! Anélkül, hogy a lelkükben egy pillanatig is elfogadták volna a szolgaságot! Hanem: „lehúzódtak a fű közé”, megkapaszkodtak a szikláikban és… szaporodtak. Nem jajgattak, nem estek „honfibúba”, nem néztek hátra, s a gyermekeiket a jövőnek nevelték! És eljött a pillanat, amikor kibújhattak az Orosz Medve szorításából. És ma ők Európa és az Unió egyik legfejlettebb nemzete, nagyon magas életszínvonallal, korszerű oktatással, környezetvédelemmel stb. Ugyanakkor jó viszonyt ápolnak a volt elnyomóval, és bőségesen kereskednek vele.

Ideje volna nekünk, magyaroknak is leszállni a „magas lóról”, és pragmatikusan politizálni „két pogány közt egy hazáért”! Ideje volna a V4 szélesítésével egy olyan közép-kelet-európai tömböt létrehozni, amelyik számba veendő tényezőként lavírozhatna két világhatalom között… A nagyon tiszteletreméltó román, szlovák, rutén stb. mentalitás az volt, hogy hallgatni, dolgozni, tűrni és… szaporodni. Azaz minél több gyermeket vállalni, azokat ennek a földnek nevelni, NEM az „ubi bene, ibi patria” divatos, amely a végünket hozza egyre közelebb.

Nagy Benedek, Csíkszereda