Kenyeret s egyebet!

A szegénysorban felcseperedő fiú napszámba állt egy erdőkitermelő fogatoshoz. Amint a kapu előtt ült fel a gazda szekerére, megkérdezte az őt kikísérő anyjától, mit pakolt a tarisznyába. Kenyeret s egyebet, válaszolta az, mert szégyellte elmondani szegénységüket. Az erdőre kiérve nekilátott falatozni. Egy szelet kenyér és egy fej hagyma volt csomagolva. Annyira csípte a hagyma a száját-szemét, hogy könnyekre fakadt. Másnap reggel a fiú kérlelően szólt anyjához, hogy a kenyeret tegye fel, de azt az egyebet hagyja itthon, mert ő azt nem szereti…

A székely termékek és zászló elleni hadjáratával is így járt két bérelt (és korántsem választott!) tisztségviselőnk. Csípheti már a szemüket, de sajnos, nincs más a tarisznyában. Esetleg egy átnyálazott, hamisított román történelemkönyv, de azt már nem (v)eszi be a magunkfajta… A székely zászlók veszélylobogása helyett inkább kötné le az a figyelmüket, hogy más megyékhez viszonyítva nagyon lemaradtunk az átlagfizetésekkel. Alig futja kenyérre, nemhogy egyébre…

Nem szabadna figyelmen kívül hagyniuk azt sem, hogy az anyai szerep mögé bújt állam a mi kamráinkból tarisznyálja őket, és ennek fejében kellene szolgálniuk a háromszéki adófizetőket. Szükségtelen újraszítani a valahányszor kialudni látszó zászlóbotrány tüzét, mert vannak itt más, égetőbb, (akár) etnikai besorolású feladatok, amelyekhez képest eltörpül a zászlóügy.
Ám naivitásra utalna, ha pont a politika mezején várnám el az igaz értékek letisztulását, amikor az egész világ épp emiatt bukdácsol. Akik ekkora beosztással bírnak, azoknak tudniuk kellene, hogy a tengődő székelyeknél a hagyma a kenyérrel jár, és „más házában” nem árt illemtudóként viselkedni, mert a jó vendégnek szalonna meg túró is juthat a szűkös kínálatból. Szükségtelen ügyködésük az idő igazolásában már csak egy székely viccként fog megmaradni, mert minden üldöztetés, gazhintés ellenére tud ez a hagyma jobban is csípni.