Feladatunk a Kárpát-medencében
„Aztán nemcsak anyagi, de szellemi létünknek is kell valami táplálék… Mi ösztönözhet...
A Székely Hírmondó terjesztését szeptember 1-jétől új csapat vette kézbe. Tudjuk, az utóbbi időben akadtak gondok a lapkézbesítés terén, remélhetőleg ezeket mielőbb orvosolni tudjuk, ezen dolgozunk. Addig is annak érdekében, hogy a jövőben zökkenőmentesen tudjuk eljuttatni postaládájába kedvenc napilapját, kérjük, legkésőbb az adott hónap utolsó napjáig rendelje meg a Székely Hírmondót a következő hónapra.
További jó hírrel is tudunk szolgálni: szeptember 12-től újra megnyitjuk sepsiszentgyörgyi ügyfélszolgálatunkat a Csíki u. 7. sz. alatt, ahol hétköznap 8 és 16 óra között állunk rendelkezésükre: apróhirdetést adhatnak fel, lapokat, folyóiratokat rendelhetnek meg, de minden téren igyekszünk a segítségükre lenni. A kézdivásárhelyi ügyfélszolgálat változatlanul a Függetlenség u. 1. sz. alatt működik ugyancsak 8 és 16 óra között.
Amennyiben a Székely Hírmondót többször is késve vagy netán egyáltalán nem kapja kézbe, kérjük, hívja bizalommal a 0728.048.136-os telefonszámot.
A Prima Press Kft. terjesztési osztálya nevében:
Balogh Kinga
Ez lehet magánügy, de közösségi ügy is. Egy biztos: bármely ünneplésnek akkor van haszna, megnevezhető üzenete, ha az önként, belső indíttatásból történik.
Mi, a korosabbak annak idején elég sok kényszerünnepet ültünk, mosolytalanul, lehajtott fővel, összeszorított foggal, átkokat szórva azokra, akik ezeket az ünnepeket ránk hozták. Egyszer abban a véletlenszerű meglepetésben volt részem, hogy még a nagyvezér idején, nagy ünnepre készülődő időszakban kávét ittam az egyik bukaresti földalatti állomás kávézójában, valahol a folyóhoz közel. Egyszer csak berobbant vagy tíz megtermett férfi, földhöz vágták a magukkal hozott képeket, köztük a nagyvezérét is, zászlókat, feliratos táblákat, s rendelés közben meg azt követően be nem állt a szájuk. Azért zavarogtak, mert el kellett jönniük munkából, sietniük kellene haza, rengeteg dolguk marad el, s nekik itt kell tévelyegniük ebben a nagy semmittevésben. Szép szó nem hangzott el.
Azok, akik ott ücsörögtünk, meghúztuk magunkat. Volt, aki csendesen felállt, és elvonult, én is ott gubbasztottam moccanás nélkül. Mindannyian tudtuk, sejtettük, ez kétélű dolog. Ha netán provokálnak, könnyen megjárhatjuk, ha mondunk valamit, azért, ha nem mondunk, azért, de leginkább attól tarthattunk, hogy akkor is meggyűlik a bajunk, ha nem jelentjük ezt az égbekiáltó vezérpocskondiázást. Hát nem jelentettük. Legalábbis én nem.
Ez akkor is eszembe jutott, amikor a rendszerváltásnak nevezett szemfényvesztő események során önállósulni tudtak magyar iskolák, nálunk egyedül a második magyar tannyelvű középiskola körül alakult ki zűrös helyzet. Én újságíróként azt találtam javasolni az egyik román kollégának, kérjék ők is külön román tanintézet létrehozását. Elámult, mondván, ha ők ezt megtennék, nem tudják, mi történne. Mert a románok között a hangadók azok, akik egyáltalán nem akarják külön engedni a magyar tagozatot.
És most is eszembe jutott, olvasván, hogy a június 4-i román megemlékezésen a helyi román barátaink, ismerőseink nem igazán voltak jelen. Én arra gondolok, hogy ők, akik már évek, évtizedek óta velünk, mellettünk élnek, dolgoznak, magukban is ünnepet tudnának ülni, külső segítség nélkül. És ez az ő ünnepük lenne, amellyel azonos napon a mi emlékezésünk is felemelő lehetne, mint ahogy az lenni szokott.