Kincseket teregető

Mindenről az jut eszembe, ami embermillióknak is körülöttem. Hasonmásom megjelenik az ablakban, ugyanazt állapítja meg, amit az a más, amelyik hónapnál is több idővel ezelőtt voltam. Csend van a faluban, alusznak a lányok, nem szól a nóta sehol. A televízióban a hazaismereti sorozat tölti meg az időmet, úgy ahogy. Karcsa község templomát ismerem meg, a 11. században építették, áll ma is, igaz, hogy kicsi a templom, s nagy volt akkor Magyarország. Mára ez maradt.

Jönnek szerre a sorozatban a műemlék templomok, aztán megfordul az eszemben, jó lenne ezekben a meddő világjárványos, néma hetekben, hónapokban beosztani az üres napokat hasonló sorozatokkal, gyakrabban. Nő bennem a lehetséges választék. Tudom, sokkal, de sokkal többen művelik a népi hagyományokat, mint ahányan most szóhoz jutnak. Berontott s lerontott sok mindent a koronavírus. Naponta nyilallik bennünk ama korona tövise. Most a Bodrogközben vagyunk, aztán már a helyemen én is, mellém férkőzik a régi nóta: Bodrog partján van egy város, én is laktam benne…

Ki mondja, hogy egy kanapén ülve könnyű emlékezni a régi tánccsoportokra? Nehéz az, mint a só, a könnyes búbánat. Mégis, fűzöm a gondolatokat meg a csodás népművészeti emlékeket táncban, bálban, konyhában s varrottas ágyneműben. Ha csak erre a kényszerű időre is, csak erre a kesergő bánatos böjtidőre is, amikor már keseregni se, csak dunnyogni lehet a koronavírus uralma idején. Kérni szeretnénk, ha van még kitől, annak a filmszalagokra került kincsnek a „mozgósítását” képernyőkre, ne szomorodnánk el annyira, mint a gyász a Gyimesektől Trianonig, s vissza.

Az egész esztendő nem lehet kukoricafosztás, mindennek megvan az ideje, mint a szalmakalapnak, viszont ez a mostani pangás meg ne fárasszon bennünket; amit lehet, szem elé kell tartani, aki nem vak, lássa, nagyanyáink s dédapáink mit faragtak, kovácsoltak tető alá fában, fémben. Igaz, vér serken ki ujjunk begyéből, mikor Téged simogatunk, drága falunk s kőváraink. Mert el lehet adni darabonként egy országot, de mai napig is találni mestergerendákat a házakban, azokra írva vagyon az igazság, hogy ha már sírva vigadnunk nem lehet, villantson fel a lámpa egy-egy reményteljes mosolyt is ezekben az elárvult falvakban, városokban.